Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

tudományukat, az angolszász nyelvterületen találták meg okfejtésük kiindulópontját. Választásuk a - későbbiekben előszeretettel szociálantropológiának emlegetett etnológia - tantételeire esett. Úgy vélték, hogy a szociálpszichológia révén lehet magyarázatot találni az ember tetteire. A tudománytörténet azonban arról tanúskodik, hogy ennek az elképzelésnek a révén sem jutottak közelebb az igazsághoz. Aminthogy nem sikerült a Szovjetunióban - a szintén romantikus ihletésű - birodalmi nacionalizmus „etnogenetikai iskolája" teoretikusainak sem közelebb jutni a múlt tényeihez. Elsősorban I. V. Tolsztov hallatta hangját. A kultúrpolitika nagy hatalmú akadémikusa a „szovjet tudomány" néven generalizálta a vulgármarxizmust, élharcosaként zárta kalodába kollégáit és adminisztratív eszközökkel korlátozta a szakma fenntartásához elengedhetetlen gondolkodást. I. V. Sztálin (a generalisszimusz) más „polgártársainak" is igazolniuk kellett az őket jól-rosszul eltartó rendszert. Elő is álltak a soknemzetü állam működését igazoló teóriával, mely szerint az államnak kultúrtörténeti leg értékelhető küldetése van. A kultúra - mondották -, a nemzeti hagyományokból ered. Az „államszövetség" intézményét tehát számos kulturális forrás táplálja. A rendszer a biztosítéka a zavartalan energiaszolgáltatásnak. Pragmatikusabb változatban a szovjethatalom egyesítette a forrásokat, továbbá biztosította, hogy a közülük legbővebb hozamú, az orosz integrálja a többieket. A tan megbízhatóságát propagáló reprezentatív kiadvány, „A-világ népeinek atlasza" Sz. I. Bruk vezérletével új korszakot jelzett a „szovjet tudomány" történetében. Nemsokára V. I. Bromlej is újraszerkesztette a Szovjetunió térképét. Tulajdonképpen mindketten viszszakanyarodtak a 19. századból ismert etnikai-statisztika alkalmazásához. Eljárásuk azon a megfigyelésen alapult, hogy ha valaki megszületett, az anyja bemondása szerint anyakönyvezték. Mikor az illető nagykorú lett, ismét anyakönyvezték, ám ekkor maga választotta meg etnikumát. A városlakók között egyre több lett az orosz. Oroszként könnyebben tudott karriert csinálni a szovjet birodalomban. Az urbanizáció, az „új életmód" Moszkvának, mindenekelőtt az oroszoknak köszönhető tehát. Az oroszok a haladás képviselői. A teljesítmény azonban korántsem mondható egyértelműnek. A FÁK országaiban sokan megkérdőjelezték a közelmúltban még közkeletűnek tűnő magyarázatot. A politika új államszervezeteket legalizált. Az „új életmód"-teória nemsokára légvárnak bizonyult. Végül is elmondható, hogy minden erőfeszítés ellenére, sok problémát nem sikerült megoldani a felsorolt kísérletekben. A baj talán abból adódott, hogy az életmód, az életminőség, a mindennapi történelem kereteit a politika meggondolásai szerint politikatörténeti keretekkel azonosították. Ennek következtében - a mondottakon kívül további kérdések is adódtak, például akkor, ha arra voltak kíváncsiak, hogy minek tudható be, hogy az egyes övezeteken belül (bár többé-kevésbé homogén történelmi alakzatokat fedezünk fel) miért él többnyelvű lakosság? A kutatók azt tapasztalták, hogy a mentális kultúra kevésbé alkalmazkodik a természeti környezethez, ugyanakkor megőrzi a múlt kollektív gondolkodásának értékeit, a hagyományokat. Nyilvánvalóan azért, mert a mentális kultúra másként viselkedik és ezért másként osztályozható, másként szakaszolható története, mint az anyagi javak előállításához szükséges technológiának. Az is bizonyos, hogy a hagyományok sokfélesége elsősorban a prekapitalista társadalmak teljesítménye. Az itáliai konyha városonként más ételeket, ízeket, menüket produkál, a McDonald étteremhálózat az egész földgolyón ugyanazt. Nem nehéz dönteni, melyiket kell előnyben részesíteni, ha rangsoroljuk az értékeket és a kulináris kultúra teljesítményeit.