Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

A keretek idővel tágultak. Addig nem is tudták az emberek, hogy milyen földrészek vannak. A középkorban a világ Európára, továbbá a Közel-Keletre és FehérAfrikára korlátozódott. Kelet-Európa a távolba veszett. A többi kontinensről egyelőre nem voltak megbízható ismereteik. Majd ismét tágult látókörük. Amerika felfedezése után jelentősen kiterjedt az áttekinthető világ, a 18. század végére elérte mai méreteit. Az újkori és legújabb kori történetírásban évszázadok óta polgárjogot nyert az a felfogás, mely szerint van Európa, sőt mellesleg van még Ázsia, Afrika stb., tehát mi európaiak több földrészt is tudhatunk bolygónkon kívül, sőt vannak európai nemzetek, amelyeknek tagjai más földrészeken is jelentős - országnyi - területeket mondhatnak magukénak. A 20. században elkezdődött az Antarktisz meghódítása. Sőt, telkeket árulnak a Holdon. Mindamellett az újkor elején a centrum közgondolkodását Északnyugat-Európában még nem foglalkoztatta Kelet-Európa, sőt a keletközép-európai lakosság létezése. A világ egysége, az egyes kontinensek és Európa összetartozása csak az ipari civilizációkban élők számára lett nyilvánvaló tény. Legalábbis azoknak, akik elfogadták, miután közülük sokan megtapasztalták, hogy az európai kontinens nyugati fele és a többi földrész között a világtengereken át vezet az út. Nem ismerünk sehol semmilyen térséget és történelmet, amely a szárazföldön kötné össze a Nyugatot, azaz Európát a többi földrésszel. A gyarmatosítók hajókon utaztak, céljukat nem is érhették volna el másként. (Az eurázsiai ,,Selyem-út" kereskedelmi útvonal volt, kereskedők karavánjai használták, a gyarmatosítók sohasem közlekedtek rajta.) A kontinens keleti fele sokáig terra incognita maradt. A népvándorlás kor nomádjai birtokba vették ugyan a sztyeppét, legelőre volt szükségük és csábította őket a Nyugat fosztogatásának lehetősége (ideértvén Bizáncot is), de csak az i. sz. ezredfordulót követően épült itt ki jól szervezett kereskedelmi hálózat. Amióta tudunk a Távol-Keletről, az információkat tengerészeknek, hajózó kereskedőknek (pl. Marco Polo) köszönhetjük. Természetesen az elmúlt kétszáz évben keletkezett irodalomban olvashatunk még olyan értekezéseket is, amelyekben a történetírók az Elbától keletre lezajlott változásokról mondották el véleményüket. A dolgozatok szerzői nemzeti vagy nyelvterületi alapon csoportosították információikat, tehát nem szóltak a történelmi környezetről, különösképpen arról, hogy mi különbözteti meg kontinensünk ezen részének eseményeit Európa másik felén lezajlott történésektől. Beérték azzal, hogy földrészünkről szólva, csupán azokra a nagytájakra irányítsák olvasóik figyelmét, ahol - szerintük - az ott lakók nyelvhasználata a rendszer legfőbb szervezője, a terület lakóinak nyelvhasználata szerint körülhatárolható. A történelmi folyamatokat nem sok figyelemre méltatták, a nyelvi megoszlás szerint - nagytájanként - osztályozták kísérleteikben a kontinens lakóit és elődeik történelmét. Divatossá vált például az az elmélet, mely szerint a Nyugat és a Kelet között volt (vagy van) egy harmadik zóna kontinensünkön, az előbbit az urbanizáció, a másikat a despotizmus, a közöttük lévőt pedig a modernizáció hiánya jellemzi. A rendelkezésre álló monográfiák többsége régészeti, néprajzi, kultúrtörténeti értekezés, amennyiben a kisemberek életkörülményeiről lehet lapjaikon olvasni. A szerzők nem sokat törődnek azzal a ténnyel, hogy a prekapitalista társadalmak történetében a földből élt az emberek túlnyomó többsége, nem perdöntő számukra, hogy a föld tulajdonlásának módja határozta meg őseink sorsát. A föld kiélése ökoszisztéma, alakulását döntően szabályozza a természeti környezet. Ennek ellenére azzal a tézissel többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy a világtörténelem (és benne az európai történelem) két nagy korszakra osztható. Egyfelől megírható a prekapitalista társadalmak története, másfelől jellemezhető az ipari civilizáció. Az