Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Mindennapi történelem az ütközőzónában
ben is jó előre kiválogatják a - szerintük - meghatározó tényeket és gyorsan levonják a következtetéseiket. Úgy tűnik, mintha az eredménnyel már eleve tisztában volnának, szinte a kérdésfeltevésekkel szuggerálják: hova kell végül is kilyukadniuk? Két felfogás érvényesül. Egyfelől úgy festenek a dolgok, mintha kontinensünk - az „európai" jelzöjü írásokban - mindössze azokból az országokból állna, amelyek a Stettin-Trieszt vonaltól nyugatra terülnek el. Másfelől vannak olyan értekezések, amelyeknek írói országonként vagy nemzetenként vonják meg mondanivalójuk kereteit. Ezekben az írásokban, ha előfordul az „európaiság" problematikája, valamelyik nemzeti hovatartozás nyilvánvaló mozzanataként kap szerepet. így járnak el mindenütt a kontinensen. Gyakorta az Elbától nyugatra lezajlott történelem értékelésekor is ezt a megoldást alkalmazzák. Nagy-Britannia és a kontinensek, Franciaország és a történelem stb. sok hangzatos cím. Más, nagy országokban sem ritka, ha ennek a felfogásnak jegyében írnak. „Oroszország és Európa" - szokványos könyvcím. Vagyis van szerintük orosz, francia, német, lengyel, magyar, román stb. nyelvközösségben megélt (avagy -országi) történelem, mert egyébként más témakörökben nem is érdemes a történetírónak mozognia. Miről lehet vagy kell tehát még a továbbiakban szót vesztegetni? Ha választ akarunk kapni kérdésünkre, tudomásul kell vennünk, hogy a térkép, illetve a történelemkönyv két dolog. A térképen az Atlanti-óceántól az Urálig húzódik a kontinens. A történelemkönyvek közül nem mindegyikben. Ebből következően mindjárt megmutatkoznak az „európaiság" történetével kapcsolatos fogalomalkotás nehézségei. De indokolt makacssággal lehet azt kérdezni, hogy miként lehet a kontinens egészéről képet alkotni? Alighanem sehogy, vagy legalábbis eddigelé ritkán sikerült. A történetírók kénytelenek kompromisszumokat kötni tapasztalataik és lehetőséget ígérő elveik között. Éppen ezért nem lehetnek kétségeink azzal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen két (fél-kontinensnyi) históriáról szólnak az értekezések. De, ha ezt a gyakorlatot el is fogadnánk, tisztában kell lennünk azzal, hogy itt mindjárt további problémákat kell feloldanunk! Végtére a szerző és az olvasó egyaránt arra is kíváncsi, hogy miként fest történéseik értékhierarchiája? Mi a viszonya a kontinens egyik felének a másikhoz? Vagy talán még az is kétséges, hogy a különbségtétel indokolt, hiszen egyáltalában nem biztos, hogy az alapvetően eltérő történelmi folyamatok miatt alakult ki az a szokás, hogy a történetírók Nyugat-Európa történetét nem egyszerűen mércének tekintik, mikor is hozzá viszonyítják a kontinens más részeinek eseménysorait, hanem ismereteiket abszolutizálják, Európát azonosítják NyugatEurópával, a kontinens másik feléről pedig nagyvonalúan megfeledkeznek. Ezek után feltehető-e tehát (ha feloldjuk az ellentmondásokat) az a kérdés, hogy létezik-e kétféle európai történelem? A 19. század evolucionizmusa már Nyugat-Európában látta a történelem csúcsát, a kontinentális hegy lankái Közép-Európában voltak, lapályai pedig Keleten. A prekapitalista társadalmak intézményei főként Kelet-Európában maradtak fenn. A parasztság szerveződései, a „faluközösség" mindenekelőtt Oroszországban és - az angolok számára - Indiában. A távoli múlt megtapasztalható a jelenben - a liberális korszak történetfelfogásának legfőbb tétele. Az antik görögök azt gondolták, hogy ők a centrumban laknak, hátuk mögött gaz női, itt-ott lim-lom, a kontinens tulajdonképpen házuk telkének hátsó udvara. Ez az elképzelés évszázadokon át tovább élt Dél-Európában, Nyugaton és Közép-Európában egyaránt. A görögök szellemi hagyatékát a rómaiak örökölték, az európai civilizációt az impérium határain belül hozták létre. Az antik világkép középkori hagyomány lett. Ugyanakkor Kelet-Európában nincs eszmetörténeti bizonyítéka a hagyománynak. A világról alkotott képet a középkori elit és az urbanizáció tartotta fenn.
