Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

lyozási lehetőséget kínál az emberiség, végeredményben minden egyes társadalomnak megvan a maga egyetemes történelme, csakhogy ezeket a történelmeket a társadalom által létrehozott formációk szerint lehet tipologizálni. A formációelméletet, noha elismerték alkalmazásának létjogosultságát, mégsem tették meg a társadalmi tipológia rendező elvének. Ennek ellenére a történetírásban többen bebizonyították, hogy lehetséges az egyes társadalmak önfejlődését is ábrázolni, számolni kell ennek eredményével és ezért lehetséges az egyes társadalmak történetének korszakolása is. Többen tehát a formációk szerint szakaszolták a múltat, de a szakirodalomban mégsem törekedtek egyetemes érvényűén arra, hogy a formációk szerint válasszák el egymástól a történelmi alakzatokat. Jobbára megelégedtek a kronológiai rend leírásával. Ráadásul azt kell tapasztalni, hogy csaknem valamennyi történelmi értekezés szerzője beéri (ha meg akarja állapítani az időrendet) a nyugat-európai eseménytörténet kronológiájával, ezt tekinti zsinórmértéknek, ezt a mércét alkalmazza a világtörténelem osztályozásakor, mondván, hogy végül is az idő objektív tényező. London tőszomszédságában Greenwich tengerészeti akadémiája miatt nemcsak a tengerhajózásban részt vevők számára jelentette a földgolyón megvonható 0 körívet, hanem a világgazdaság értékelőinek szemében is megkülönböztetett helyet foglalt el. A hajózáshoz értők ekkor már tudták, hogy a föld gömbölyű, tájékozódni a végtelen tengeren térképek és műszerek segítségével lehet, mindenkinek az akadémia obszervatóriumában meghúzott vonalhoz kellett igazodnia. Hogyan lehet tehát a regionális és kontinentális történelmi folyamatokat felderíteni és bemutatni a történeti feldolgozásokban? A tapasztalatok szerint: kompromisszumok révén. Tulajdonképpen két megoldás adódik, napjaink történetírásában mindössze erre futja. A szerzők egyik csoportja szerint nemzeti keretekben kell ábrázolni a történelmet! Anglia történelmét az angolok töltik ki, Franciaországét a franciák stb. Aki nemzeti elkötelezettségétől indíttatva gondolkodik, abban fel sem merül, miért van a multinacionális történelemben centrum és miért határolható körül annak perifériája? Mikor és miért tolódik el a centrum súlypontja, mikor szűnik meg a centrum és válik periférikussá? Ezen túlmenően egy másik álláspontot is érvényesítenek a szakirodalomban. A másik irányzat elkötelezettjei Európáról, a földrészről értekeznek: általánosságban, mintegy madártávlatból láttatnak eseményeket és összefüggéseiket, csakhogy látómezejük Dél-, Nyugat- és Közép-Európára korlátozódik. Ha tehát valaki részletezőbb historiográfiai értekezést olvas, kiderül, hogy az „európai" jelző ténylegesen Északnyugat- és KözépEurópára, néha Dél-Európára (jelesen Itáliára, Dél-Franciaországra és az Ibériaifélszigetre) vonatkozik. Keletközép-Európa tényeiről - távlatosan - egyáltalában nem szokás számot adni. Jóval gyakoribb, ha érvényesítik azt a meggondolást, amely szerint mindarról, ami itt, a centrumban és ettől keletre, a periférián lezajlott, országonként, vagyis hogy nemzetállamonként kell könyvet írni, vagy azt gondolják, hogy elegendő és célravezető, ha ismertetik az itt lakók nyelvi rokonságának elterjedését, és a nyelvrokonságot fogva fel keretként, máris előadhatják - a történelmi minőségeket értékelő - mondanivalójukat. Mindkét megközelítésre sok példát találunk a régészeti, a néprajzi, a gazdaság- és agrártörténeti tanulmányokban, továbbá a kultúrtörténeti, kultúrföldrajzi feldolgozásokban. Az előítéletek vagy a tapasztalatok miatt van-e így? - erről nem mondják el véleményüket szerzőink. Annyi bizonyos, hogy a rendelkezésre álló írásokban alkalmazott rendező elveikkel történelmi értékhierarchiát akartak tudatosítani az olvasóban. (Az már más lapra tartozik, hogy a kigondolt értékrend megfelelt-e a valóságnak vagy sem?) Sokan még ma is ezekkel a módszerekkel kísérleteznek. A tanulmányok írói közül töb-