Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Utószó

sendő, ott, ahol magyarul beszélnek. A magyarok története mai hazájuktól távoli tájakon kezdődött el, mai hazájukba bevándoroltak és vándorlásaik során magukkal hozták, sőt menetközben gyarapították ősi kultúrájukat. Döntően ez a magatartás határozta meg hagyományaik alakulásának történetét. Amennyiben más szabályok is érvényesülnek ebben a folyamatban, azok az egyetemes, az emberi nemre jellemző szabályok megnyilvánulásai. Az a lehetőség, hogy az egymással szomszédos embercsoportok életmódját és mentalitását más okok is alakítják, amelyek végül is közös eredőkre utalnak - elhanyagolható körülmény. A kultúrpolitika és a kultúrtörténet kiegészíti egymást. Az idegenbe szakadtak ne asszimilálódjanak maradéktalanul, legyenek hagyományőrzők, a politika pedig segítse őket ebbeli igyekezetükben. A tudomány feladata a tisztánlátás feltételeinek megteremtése, fenntartani az etnikum kulturális nemzettudatát. A történész, a néprajzos stb. azon munkálkodjon, hogy felderítse a kezdetektől a máig ennek az - önmaga által gerjesztett energiáktól fűtött - eseménysornak a részleteit. Aligha képezheti vita tárgyát, hogy a hagyomány karaktere etnikus, amelyet a prekapitalista társadalmakban elsősorban a parasztok őriztek meg a maguk erejéből gondolkodásukban, folklóralkotásaikban és környezeti kultúrájukban. Mások tovább mentek és azt vallották, hogy a hagyományok egyetemes emberi megnyilvánulásokhoz köthetők, tehát a modem ipari civilizációkban is keretként szolgálnak fennmaradásunkhoz. Napjaink néprajzi szakirodalmában e két felfogás hívei által készített dolgozatok jelennek meg. Valamikor én is azt gondoltam, hogy helytállóak ezek a magyarázatok. Ha ellentét feszül közöttük, akkor ez kiiktatható, mindössze azt kell tudatosítani, hogy a népi kultúra nemzeti fennmaradása egyetemes emberi teljesítmény, nem egyedül a magyarok közgondolkodásában lezajló folyamat. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a mindennapi történelem főként a gazdaság működésének függvénye, a kisemberek magántörténelme a társadalom egésze történelmének része. Meggyőződtem arról, hogy a makrogazdasági folyamatokkal való összevetés nélkül a kultúrhistória információértéke csorbát szenved, nem érzékelhető rajta keresztül az egész, nem „cseppben a tenger". Akik a leszűkített kutatási programot elfogadják, a nemzeti értékrendszert akarják csupán erősíteni, s miután ezt kevésnek találják, egy nagyot ugorva, kikötnek az egyetemes emberi magatartásokat értelmezni hivatott teóriánál. Másrészt arról is értesültem, hogy a gazdaság történetének korszakos törvényei vannak, amelyek a különféle nyelveket beszélő, különféle etnikus származású társadalmak viselkedését szabályozzák. Az emberek tudata függ anyagi viszonyaiktól és anyagi viszonyaik alakítják tudatukat. Két folyamat érvényesül, sajátos természetűek és kölcsönhatásban vannak egymással. Aki megelégszik azzal, hogy pusztán kultúrtörténeti értékelésre vállalkozzon, mindössze ideológiai szükségleteket elégít ki és korántsem szolgál tényszerű magyarázattal a történtekről. Aki csak kultúrtörténetet ír, csak az etnikai határok között mozog, azt a műveletet óhajtja mindössze a tudomány rangjára segíteni, amelynek során a népi hagyományokat egykor alkotókat értelmiségiek (többnyire művészek és politikusok) beemelni szándékoztak a nemzeti kultúra keretei közé. A nemzetállamok romantikusainak programja volt ez. Ha viszont napjainkban valaki megkísérel próbálkozásairól átfogó képet alkotni, a reálfolyamatok ábrázolása során azt kell tapasztalnia, hogy a reáltudományok (gazdaság, demográfia stb.) eredményei nincsenek összhangban az ideológiai szükségletek hatása nyomán megfogalmazott tézisekkel. Már az eredmények számbavételekor nehézségekbe ütközik. A népi és a nemzeti világ, illetve a róluk alkotott kép sehogyan sem fedi egymást. Nem, mert a gazdasági folyamatok érzékeltetése nélkül a kultúra értelmezése hibás művelet. A nyilvánvaló tévedések ellenére sokan