Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Utószó

8. UTÓSZÓ A modern ipari civilizáció kialakulása óta sokan úgy képzelték el a múltat, hogy életünk az egymást követő nemzedékek történetének sorozata. Ez a história arról nevezetes, hogy sok generációra visszanyúló hagyományai vannak az életvitelt szabályozó elgondolásnak, mely szerint az egy nyelven beszélő emberek (elsősorban a prekapitalista társadalmakban) közös kultúrát alakítottak ki. A közös kultúra szabályait az egy nyelven beszélők érvényesnek tekintették, mert ügyeltek arra, hogy szabályozzák vele életvitelüket. Az összetartozás eszköze és eszméje vörös fonálként végigvonul a hagyományok mindenkori történetén. Az együtt élők magatartásának önszabályozása a kultúra. Az együtt élők érintkezésének eszköze a nyelv, éppen ezért a társadalmak érintkezéseinek határai vannak, a hagyományok pedig a nyelv határai között érvényesültek. A kultúra, illetve hagyománytörténet tehát elsősorban etnikai folyamat, az egyik elkülönül a másiktól és mindkettő a többitől, a megfelelés és a különbözés a mértéke a nyelvek és etnikumok történetének. A határokon túlról származó értékek mind adaptációk: jövevényszavak, kulturális kölcsönzések, amelyek nem változtatják meg alapjaiban sem a nyelv, sem a kultúra rendszerét. A rendszer maga az etnikum. Az egy nyelvet beszélő embereket nem befolyásolták tehát - életfeltételeiket alapvetően megváltoztatva - szomszédaik, a kontinens más nyelveken beszélő társai rájuk gyakorolható hatása akár el is hanyagolható. Ha az etnikum történetét valaki le akarja írni, akkor mindenekelőtt az etnikai hagyományokat kell bemutatnia, arra kell törekednie, hogy a történetet sui generis ábrázolja, hiszen etnikus hagyományaik segítségével tartották fenn származásuk emlékét, az emlék objektiválódott, ez maga a történetük. Napjainkban azonban sokan kétségbe vonják azt, hogy helytálló-e, igaznak kell-e tartani elődeink történelemmagyarázatát. A történelem bemutatását az etnikum és a nyelvi határokat átlépve képzelik el, sőt kifejezetten arra buzdítanak, hogy kontinentális vagy interkontinentális méretekben ábrázolják a szakemberek a kultúra történetét. Minden jel szerint a kultúrtörténet-írásban is fordulat ment végbe. Megváltoztak a szakma müvelésének követelményei, netán szabályai. A múlt átértékelése végigkíséri a gondolkodás történetét, de erőfeszítései ma világszerte nagyobbak, mint bármikor korábban. Ennek ellenére sok helyütt, így hazánkban is azt kell tapasztalni, hogy a hivatalos álláspont alig változott, az etnikai keretek között fenntartott hagyománytörténet-írás kötelező iskolapélda a tudományos iskolákban. A tudomány képviselői, amikor megfogalmazzák a kisemberek kreativitásáról alkotott véleményüket, többnyire azt állítják, hogy az ősi hagyományok együttese a prekapitalista társadalmakban végül is történetében eljutott odáig, hogy végül is kitöltse a nemzetállam határait. A magyarok kultúrája tehát Magyarország határain belül kere-