Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

rendszer megkönnyítette ugyan a közösséghez tartozóknak a földfoglalást, ám fékezte a földhöz jutottak beruházásait. A gazdálkodók újra meg újra létrehozták a településállomány özönvíz előtti állapotát. Piacos helyek lettek a laza településháló csomópontjai. Városkezdemények, ahol hiányoznak a városi önkormányzat, a polgári jogállásúak és a parasztoktól megkülönböztetett helyzetűek szervezeteinek építkezései. A településtörténet búvópatak módján zajlik. Újabb fejezete inkább azáltal érzékelhető történetének, hogy az oszmán-török háborúk és az uralom évszázadaiban átmenetileg elnéptelenedtek a településhálózat csomópontjai közül sokan, amikor is megszűntek működni a piacozó helyek csaknem valamennyien, majd ismét életre keltek. Amikor visszamerészkedtek az emberek, kijavították a romos épületeket és ott folytatták, ahol őseik vagy akár ők maguk nem is olyan régen abbahagyták. Ezek az emberek nem akarták új minták szerint berendezni életüket, beérték azzal, hogy a közösségekben szokásos vérségi kapcsolatokkal és a helyfoglalás ősi módszereivel alakítsák a mindennapi történelmet. Az összeköttetést szervező kereskedelmet családi kapcsolatok révén szervezték újra. Még munkamegosztásuk sem feszítette szét a régi kereteket. A kereskedők vagy az iparosok többsége nem a helyben lakó famíliákból került ki, zömük bevándorló volt. A „görög" származásúak alkották többségüket. Ez a településszerveződési minta többé-kevésbé érvényesült a magyar tanyavilágban vagy Ukrajnában is. Legalábbis a kezdetekben a spontaneitás bizonyult a legfőbb rendező erőnek. Hiányoztak a településeket szervező intézmények. A középkori földesúr leszármazottai nem mértek a parasztoknak telkeket, jószerével nem is tudtak a földfoglalásokról, megkésetten kullogtak az események után. A rendezett falukép emléke a múltba süppedt. Halmazok jöttek létre. Még a mai településalakzatokból is jól kivehetők a középkori előzmények, a teleksoros útifalvak, amelyekben a belsőségeket újabban érkezett lakók telkei egészítik ki. Mindamellett a gazdasági válság és a háborúk pusztításai mégsem teremtettek tabula rasat. Még éltek a kettős tulajdonlás hagyományai, a parasztok mellett a középkori eredetű földbirtokos famíliák is igyekeztek (bár megkésve) érvényesíteni hűbérúri jogaikat. A múltbeli jogállásokból kellett kiindulniuk. A városlakóknak jogaik voltak, vagy legalábbis hivatkozhattak a szokásjogokra, de egyelőre még hiányzott a tőkéjük. Tartalékok és beruházások hiányában éltek egyik napról a másikra, bizonytalan egzisztenciák voltak valamennyien. Csak néhány emberöltő múltán jutottak el oda, hogy megvásárolják szabadalmas helyzetüket. (A magyarországi redemptio jól illusztrálja a történteket.) A hűbériségre jellemző, a földtulajdonlást kötélhúzásra emlékeztető praktikák alkalmazásával azonban a földesurak a városlakókat kevésbé tudták ellenőrzésük alá vonni, ami azzal járt, hogy a bürokráciánál mégis gyorsabban növekvő és hatékonyabb gazdaság képviselői, a városok tehetős gazdálkodói siettek egymás között felosztani a környékükön fekvő elpusztult falvak határait. Ez az oka annak, hogy egy merőben új településszerveződés jött létre. A tanyavilág másodlagos szórványokból állt, de a központjaik történelmileg folytonos települések vagy olyanok, amelyeknek folytonosságát elismerte a hatalom. Közigazgatásilag (és többé-kevésbé egyházszervezetileg is) központok voltak. A tanyavilág ellenben mindenképpen külterület, ahol a birtokosok (bérlők) eleinte nyájakat tartottak, majd a gabonakonjunktúrák hatására külterjes módszerekkel kenyérgabonát termesztettek. Az ipari forradalom után a legtöbb tanyasi üzem polikultúrás gazdaság lett, voltaképpen visszafejlődött, mert az ott lakó népesség nem alkotott fogyasztópiacot. A paternalista állam hivatalnokai mindenféle rendezési tervekkel hozakodtak elő. A közbirtokosság legelőin kimérték a tanyahelyeket - a hozzájuk tartozó birtoktestekkel