Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

részét, a jobbágygazdaságokban előállított termék nem tőkésedéit, sem a parasztok, sem az urak nem tudták visszaforgatni a beruházásokba, nagy része pocsékba ment. A parasztok pedig panaszkodtak. Mindinkább beszűkültek életvitelük lehetőségei. Mindezek ellenére a mezőgazdaság terjeszkedett. Ősi hagyományokat hasznosítva növelték a természet rovására a termőterületet. Keletközép-Európa keleti sávja kivételével már mindenütt az örökszántó gazdálkodását vezették be újonnan foglalt földjeikre. A vetésszerkezetbe bevezetett újítások nélkül az eredmény alig fedezte a szükségleteket. Voltak rossz termésű évek, sőt még az éhínség is kipróbálta a föld népének ellenálló képességét. Mindenki azt hitte, a természetet, az időjárást lehet okolni a történtekért, a gazdaság működőképességét akadályozó tényezőket nem vette észre senki sem. Bár növelték a vetésterületet, a kenyérgabona hiányai mégis gyakorta próbára tették eleinket. A parasztok a nehézségeket amerikai eredetű haszonnövények vetésével (burgonyával, kukoricával) próbálták megszüntetni, annál is inkább, mert az Elbától nyugatra és a Mediterráneumban már emberöltők óta ígéretes eredményeket értek el kortársaik. A paternalista állam hivatalnokai, az arisztokraták és a kor gazdaságpolitikai hangadói sokat tettek annak érdekében, hogy a gabonapótló növények elterjedjenek. Mindkét növény karriertörténete meglepően hasonlít egymásra, noha európai övezeteinek mások a természeti adottságai. Vagy kertekbe vetették az újvilági növénykultúrákat, vagy a vetésforgóba erőltették be ugarveteményként mindkettőt. Az Északi- és a Keleti-tengertől délre lakók jártak az élen. Itt jobbára homoktalajok vannak és a hagyományos élelmiszernövények termesztésének eltartó képességéhez képest kihasználatlan lehetőségei a gazdálkodásnak. A hegyvidékeken kertekben művelték az új kultúrákat. Hozamuk sokszorosa volt az eddig kultiváltaknak. A parasztok élelmiszerbázisának kiépítése terén évszázados mulasztásokat pótoltak. A burgonya és Délen a kukorica termesztésével pótolni akarták a cereáliafogyasztás hiányzó tartalékait. Mindkét kultúra igényelte a növényápolást. Ez azonban szokatlan volt számukra, hiszen munkaalkalmai a gabonafélék termesztésekor nem ékelődtek be a termelési ciklusokba. Kapálni kellett évente többször is, ahogyan ezt a szőlővidékeken lakók már régóta megszokták. De a kapásnövények ott terjedtek, ahol nem terem meg a szőlő, az emberek egyáltalában nem voltak hozzászokva a növényápoláshoz. Családi munkaerő-tartalékaikat hasznosították. Az asszonyokat fogták munkára. A szénagyűjtés és az aratás mellett újabb mezei munka terhe nehezedett vállaikra. Mindamellett továbbra is el kellett látniuk a háztartás teendőit és a ház körüli munkák feladatait. Voltak még ipari felhasználású kultúráik is, továbbá különféle - rendszerint a tejes húshozamot gyarapító - takarmánynövények. A velük kapcsolatos teendők zöme azért okozott gondokat, mert be kellett iktatni termesztésüket a vetésforgóba. Tulajdonképpen ezzel sikerült szétrepeszteni a nyomásos földművelés hagyományainak kérgét. Újabb lépés annak érdekében, hogy csökkentsék a legelőket, az állatokat emberi munkával előállított takarmányokkal tartsák el. A kezdeményezések terén kevesen jeleskedtek. A problémák megoldását elodázták, csak a modem ipari civilizáció résztvevői nem térhettek ki a feladat elől. Aminthogy a takarmánynövények termesztése az állattartókat új lehetőségek ígéretével vonzotta, az ipari növényeket termesztő parasztok is abban reménykedtek, hogy szorgalmuk eltávolítja őket az éhezés szakadékától. Számításaikba be kellett vonni a szállítókat és a feldolgozó iparosokat. Ha viszont maguk vállalkoztak a mezőgazdasági és ipari folyamatot lebonyolítva minden részletprobléma megoldására, új helyzetet kellett maguknak kialakítaniuk. Az őstermelőknek fel kellett áldozniuk szabadidejüket, a mezőgazdasági munka téli holt idényét. Rostos növényeket termesztettek és dolgoztak