Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

A jobbára még ma is lakható épületek, a parasztházak, polgárházak és a kastélyok láttán arra kell gondolnunk, hogy a társadalom több évszázadon át használható környezetet alkotott. Bár az épületek külsején a barokk stílus hagyott nyomot, a változások dinamikájának látszata egy megszilárduló teljesítményt takart, az emberek még a magántörténelmük mesterséges környezetét is úgy alakították ki, hogy az örökkön-örökké tartson. A szaktudás felhalmozott tapasztalatai többé-kevésbé biztosították reményeik megvalósulását. Ebben a keretben zajlott le a társadalom nagyarányú csoportképződése, de egyelőre nem követte még a dinamikát az átrétegződés. A foglalkozások valamennyi képviselőcsoportja és a nekik megfelelő szociális szerveződések még nem változtatták helyüket, jóllehet az emberek egymástól különböző, századosán eltérő életkörülményeket mondhattak magukénak, de ennek feszültségei még nem hozták mozgásba az együttélőket. Keletközép-Európában még sehol sem robbant ki forradalom. A szellem emberei - régi hagyományaikat követve - továbbra is átvették a nyugati eszméket, de a köznép sehol sem jutott el abba az állapotba, ahol felvilágosodhatott volna. A mindennapi történelem keretei alig változtak. A polgárházak megőrizték a középkor végi jellegüket, a városok a kontinensnek ezen részén nem épültek át. Bár a század - a fogyasztási javak előállításának teljesítményeit tekintve - aranykorra emlékeztet, de ennek előnyeit nem a parasztok vagy a polgárok élvezték, vagy a soraikból kikerülő nagyszámú kisnemes, sokkal inkább az elit vékony rétegének tagjai, ők voltak a felvilágosodás hívei. Mármint a felvilágosodott abszolutizmusé. A polgárok alig vallották az új eszméket magukénak. Sőt azt mondhatni, hogy az új eszmék követése terén a parasztok a legkevésbé voltak szerencsések. A parasztokat a paternalista hivatalok újra meg újra megszámlálták. Mennyi a potenciális adófizető és mennyien tartják el a mihaszna nemeseket? A kor ellentmondását kimondó kérdés, ami - mint már annyiszor a történelemben - most is válasz nélkül maradt. Arról azonban bárki meggyőződhetett, hogy megszámlálhatatlanul sok düledező parasztház éktelenkedett a falvakban, ám az adóírások tanúságai szerint újra meg újra számba akarták venni az újabb építkezéseket. A parasztok házainak szegénységével ellentétben a főúri paloták nagyarányú presztízsberuházások emlékét őrzik. Változott tehát a világ. A vidék (ha megkésve is) ismét vonzó lett - nyugati minták nyomán - az urak számára. Tömegesen épültek a főúri famíliáknak, sőt udvartartásaiknak otthont adó cifra épületegyüttesek. A fenntartásukat biztosító nagybirtok elavult szervezete azonban alig módosult, inkább megszilárdult középkor végi alapokon álló szerkezete, s benne a gazdálkodást aligha ösztökélte nagyobb teljesítményekre a tétova lépésekkel piacra forduló, ám visszakozni már képtelen, félúton kátyúba jutott gazdaság. A korszakban készült, a számadóktól fennmaradt feljegyzések eladatlanul felhalmozódó készletekről, szabad ég alatt rakott asztagokról, kazlakról szóltak. A külterjesen tartott állatállomány összetétele és az ágazat működési feltételei alig változtak a korábbi évszázadokban tapasztaltakhoz képest. A növénykultúrákat nem újították meg. Csak néhol iktattak a hagyományos vetésforgóba újabb haszonnövényeket. Keletközép-Európában (eltekintve az olyan eredménytelen kísérletektől, mint amilyeneket Tessedik Sámuel, a falusi lelkész leírt) nem volt semmiféle mesterséges takarmány, a jószág még mindig a legelőn tengődött, noha a példák az urbanizált dél- és nyugat-európai körzetekben a középkor óta sokasodtak. Az állati fehérjét még mindig az erdei legelőkön tartott sertések füstölt húsa, a vízparti településeken (a főként tengerpartokon élők) halászzsákmánya és a titokban elejtett vad biztosította. Mindamellett az adómechanizmus könyörtelenül működött, annak ellenére, hogy az eredménnyel a kisajátítók jóformán nem is tudtak mit kezdeni. Felhalmozódtak a beszolgáltatott gabonakészletek. A piac még nem szívta magába a mezőgazdaságban megtermelt javak egy