Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

matrózok után tisztes polgárok és mindenféle parasztok szoktak rá a dohányzás élvezetére a 18-19. században. Pipáztak, bagóztak, az előkelők tubákoltak és közben egyikük se gondolt arra, hogy károsítja egészségét. Társas kapcsolataikat erősítették meg általa. A pótcselekvések és az ajzószerek együttes alkalmazásához mindenütt és mindenkor ragaszkodtak embertársaink. A társadalmi érintkezést könnyítette meg az ital is. A bor és a sör mindenkinek régi ismerőse, most ezekhez társult a pálinka. Az arabok találmányát középkori olasz papok hasznosították és orvosságokat pacsmagoltak. A kotyvalékok elterjedtek az egész kontinensen. Az italok egy részét romlott, a szállításkor megtört borokból kotyvasztották. A piacövezetben lévő kikötővárosok után az exportáló országokban egyre több gazdaságban működtették a pálinkafözdéket. Azon mesterkedtek, hogy lepárolják a gyümölcs- és különösen a szőlőcefrét, mert a nedűt busás haszonnal értékesíthették. Ennél már jobb üzlet csak az volt, ha olcsó gabonából főznek pálinkát. Az élelmiszeripar látványos mutatványa először a hollandoknak és az angoloknak sikerült. Gin, whisky, majd vodka előállítása volt az agrárágazat legnagyobb hasznot hajtó vállalkozása. Az előbbi kettővel ellentétben a harmadik ital Közép-Európa északi (drága borokat importáló) övezetében és keletközép-európai folytatásában, majd csaknem mindenütt KeletEurópában lett a 18-19. században olyan vállalkozás, amelybe senki sem bukott bele. Eleinte csak az aratómunkásoknak járó teljesítményfokozó volt a gabonapálinka. Városokban is árulták. Hamarosan azonban valamennyi földbirtokos kiegészítette a vodkafőzéssel gazdasága elégségesnek sosem tapasztalt hasznát. Az urak parasztjaiknak árengedménnyel értékesítették a többnyire kozmás bundapálinkát, akiket - nemzeti méretekben - sikerült alkoholistává tenni. Szomorú fejezetét írták a vodka históriájának Skandináviában és Oroszországban, ahol a pálinkafőzés és az ivászat motivációja megegyezett a mondottakkal. A prekapitalista társadalmakból kilépők közül sokan alkoholisták lettek. A gyarmatosítók mindenütt rájöttek arra, hogy az alkohol a korrupció legcélszerűbben használható eszköze. A „tüzes víz" Észak-Amerikában, a cár atyuska vodkás flaskái Szibériában teljesen megegyező rendeltetésűek a 19-20. században. Az őslakók és a telepes parasztok alkoholizmusa kiegészítette a városi lumpenproletariátus iszákosainak tömeges tragédiáját. A történet még ma sem ért véget. Ugyanakkor az életet sokan megpróbálták megédesíteni. A középkorban szokásos sós, borsos sütemények kora lejárt. Édességeket akartak enni és inni. Az édesítőszer legfőbb beszerzési forrása a Nílus torkolatánál működött. Európában az importált egyiptomi nádcukor már olcsóbb édesítőszer volt a méznél, de - az igényekhez mérten kevés volt belőle. Nemsokára azonban, a 19. század elején sikerült egy német vegyésznek cukrot is előállítani répafőzetből. A cukorrépa termesztése a Keleti-tengertől délre húzódó területeken szinte felrobbantotta a hagyományos paraszti gazdaságokat. Ugrásszerűen megnőtt a cukorrépa iránti kereslet. Az uradalmak részes müvelésbe adták ki a cukorrépával bevetett földjeiket, még így sem mindenütt győzték munkaerővel. Szerződtetett idénymunkásokat is foglalkoztattak a majorokban. Sok uradalomban cukorfőzdéket építettek, az élelmiszeripar újabb ágazatát teremtve meg. Mindazonáltal a fogyasztási szokások változásával a vidékiek nem feszítették szét látványosan életkörülményeiknek a középkorban elkészített kereteit. Sok helyütt azonban úgy látszott, kitöltötték azokat, olyannyira, hogy alig maradt már mozgásterük. A vidéki gazdaság legfontosabb intézménye a major maradt. A földesúri nagybirtok hegemóniája háttérbe szorította a parasztokat, sok helyütt hiábavalóvá váltak az utóbbiak erőfeszítései. A 18-19. századi legnagyobb arányú beruházásnak számító építkezések teljesítményei elmaradottságra figyelmeztetnek.