Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén
rájuk. A halott öltöztetése vagy ennek a gesztusnak tiltása ideológiai probléma. Az ékszer nem volt olcsó, sok pénzbe került, vásárokon árulták, akár az ünnepi öltözetet. A pénz (melynek hiányáról panaszkodtak) hódított a paraszti világban is. Ha délről haladunk észak felé, azt tapasztaljuk, hogy a népviseletének alkotói (tehát az ünnepi öltözetek kelléktárának tulajdonosai) a polgári divatmintákat akarják követni. A szabásminták, az anyagok, a díszek városi eredetre vallanak. Eltekintve ÉszakLengyelországtól, a parasztok mindenütt, továbbá a Kárpát-medencében - a maguk módján - elsősorban nemesi öltözékek mintájára készített öltözékekben igyekeznek pompázni. A magyar férfiak zöme gatyát ölt. Ez egy vászonból varrt bö nadrág, melyet a derékon összehúznak, hogy azt ráncosán - szinte szoknyaszerüen - ölthessék magukra. A Balkánon ez a nadrág mind rövidebb lesz, a görögöknél már csak a lágyékot éppen takaró ruhadarab. A női viseletben - a renaissance és a barokk úri és polgári mintái nyomán - elterjedt az alsószoknyák divatja. Sok helyütt egy tucatot is magukra öltöttek. A ruhák színválasztéka, a fejfedők és kendők alakzatai korjelzők voltak a divatot követők számára. A cifrálkodást igyekeztek a hatalmon lévők kordában tartani. Miként a középkori városokban az elöljárók szabályozták - a rendiség osztályérdekeinek engedelmeskedve az öltözködési szokásokat, a falu földesurai, az egyház elöljárói a parasztokat próbálták „megkímélni" a divatozás indokolatlannak tartott költségeitől. Mindenféle rendeleteket hirdettek ki, s a szószékeken prédikáló papok sem mulasztották el óva inteni a hívságnak engedő híveiket arra, hogy ne idézzék elő a reájuk váró biztos kárhozatot. Az újkorban élt első generációk Keletközép-Európában nem újították meg a termelést, nem voltak hatékonyságot növelő beruházásaik, alig csináltak valamit annak érdekében, hogy gazdaságuk több embert tartson el magasabb életszínvonalon. Ezzel szemben mindent megtettek azért, hogy rátaláljanak arra az útra, melyen végül is eljutottak a fogyasztói társadalomba. A parasztok az urbanizáció sodrában utaztak a jövő felé, de potyautasok akartak maradni. Fogyasztói kultúrájukat azonban jelentós mértékben módosították. Lakókörnyezetük kialakításában, étkezési szokásaik divatjában, öltözködésükben a jómódú városiak és a nemes urak mintáit igyekeztek utánozni a vidéki kisemberek. Minél több energiát fordítottak céljaik elérésére, annál inkább elmaradtak lehetőségeiktől. Annak érdekében, hogy kialakítsák mesterséges környezetünket, kezdetben (a modem idők előtti évezredekben) követ, fát és más növényi anyagokat, bőrt, gyapjút, majd érceket dolgoztak fel őseink. A műveletek többnyire mechanikai, esetleg fizikokémiai beavatkozások voltak. Valószínűleg az első növénytermesztők gyúrtak kerámiát agyagból és azt ki is égették. A bronz- és a vaskor óta (helyenként eltérnek egymástól a kezdeti időpontok) fazekaskorong segítségével formázták a kerámiát, majd kemencében kiégették. A legfontosabb korszakalkotó újítások a középkorban élt kerámiakészítőket dicsérik. Keletközép-Európában a történések időrendje azonban megváltozott. Az ütközőzóna periférikus helyzete miatt minden megkésett. Az ellentmondásokat jól szemléltetik a fazekasáruk. Csaknem a középkor derekáig mázatlan kerámiát égettek mindenütt kontinensünkön. Technológiája a mediterrán Európából terjedt el a 14. századot követően. Kelet- és Észak-Európa fenyőövezete kivételével mindenütt nagyobb teljesítmények előállítására képes fazekasipar jött létre. A fazekasok a középkorban egyrészt exportálták a termékeket, másrészt maguk a mesteremberek költöztek át Nyugat- és Közép-Európába. Kelendőek voltak mázzal bevont portékáik, tisztábban tudták tartani a mázas főzőedényeket az asszonyok, más lett az étel íze, ilyen cserepekkel akartak városon, majd falun egyaránt reprezentálni lakásukban az emberek. Egyes edényekben főztek, másokba az ételt vagy az italt merték ki, s ezeket a
