Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

könnyen tisztán tartható asztalneműket használva étkeztek. Azonkívül lakásdísznek tekintették csaknem valamennyit. Ahol volt kályhával fűtött szobájuk, amelyet idővel asztalosbútorokkal rendeztek be, a falakra és egyes bútorokra (különféle mintákkal díszített és színesre festett) cserépedényeket raktak, hogy lakályosabbá tegyék velük otthonukat. A legtöbb tetszetős edény azonban könnyen sérült, darabokra hullott, mert alacsony hőfokon (mindössze 800-900 °C) égették a mesterek portékáikat. Közép-Európa északi övezetében és csaknem mindenütt Északnyugat-Európában sómázzal bevont cserépedények terjedtek el. Ezeknek készítéséhez finoman iszapolt agyagot használtak, és sok helyütt 1000 °C hőmérsékletre felfüthető kemencét építettek. A technológia mesterfogásainak titkait nem árulták el. Érdekképviseletüket védő céhekbe tömörültek. Városi polgárok voltak, nem falusiak, bár anyagi helyzetüket tekintve, korántsem voltak egyformák. Sokan mindössze városlakókként éltek, olykor akár csak úgy mint holmi háziiparosok dolgoztak. A készítményeket azonban valamennyien minden irányba szállították a kereskedők, a keménycserép edényeket exportálták: Anglia, Dél-Skandinávia, Észak-Franciaország volt felvevő piaca a Rajna-völgyből kikerülő árunak. Franciaországban is voltak exportárut előállító fazekasközpontok. Ahova nem vezettek vízi utak, oda nem szállíthattak portékát, az új divat alig terjedt. Az edények mégis eljutottak Berlin környékére, városokban és a falvakban egyaránt ittak belőlük Brandenburgban. Csehország, Magyarország előkelőségei a 15. században ismerték meg az Északnyugat-Európában már megközelítőleg kétszáz éve közhasználatú kerámiát. Amikor néhány magyar nemes udvarházában a 16. században bort töltöttek keménycserép kancsóba, flamand parasztok már széltében-hosszában használták ezeket az ivóedényeket, sőt egy - már a maga idejében közkedvelt - zsánerképen látható, közkedvelt aratójelenet ábrázolata szerint a hollandok még a mezőre is vittek kőkorsóban vizet társaiknak. Az edények talán ugyanazokból a műhelyekből kerültek ki. A közép-európai kerámiaipar technológiái differenciálódtak a középkorban, a fogyasztópiac kevésbé. A keménycserép drágább volt, mint az egyszer égetett vászonedény. Kinek mire volt pénze, azt vette. De a konyhaedények között sok törött el az olcsó kerámiák közül. Ezért a középkor végén (amikor a vasérc bányászata, a kohósítás és a kovácsolás ipara fellendült és a termékek olcsóbbakká váltak) egyre szélesebb körben terjedtek a fémedények. Amikor a 16. században már tömegesen tudtak öntöttvasat előállítani, ágyúcsöveket és lábasokat gyártottak a műhelyekben. Minden egyes fogyasztóközösség igényelte az újítások által javított minőségű készítményeket. Ebben az időben a domboldalba ferdén beásott, henger alakú kemencét is megismerték a lengyel fazekasok. A neve „német kemence" lett. Ennek segítségével magasabb hőfokon égették a cserepet, mert a kemence léghuzata nagyobb volt, mint a szokványosnak. A fazekaskészítmények közül kiemelkednek a sorból az ún. „habán" kerámiák. A habán fazekasok története Keletközép-Európában jól példázza az iparral szemben támasztott igényeket, aminthogy az ágazat teljesítőképességét is. A habán kerámia mesterei Faenzából származtak. Újrakeresztelkedők voltak és vallási meggyőződésük miatt üldözték őket. (Nevük a német habaner = 'tulajdonos' szóból ered.) A Boden-tó mellett telepedtek le első anabaptista közösségeik a 16. században, majd Passau, Salzburg és más, a Duna felső szakaszának mellékén lévő városokban rendezték be - hamarosan népszerűségnek örvendő portékáikat előállító műhelyeiket. Voltak (sarlókat és más vasárukat készítő) kovácsok és más mesteremberek is köztük. A habánok többsége mázas kerámiát készített, az edények felületét renaissancemintákkal díszítették. Sokan Tirolból Morvaországba, Csehországba, a mai Szlovákiába,