Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

tettek paraszti megrendelőik igényei szerint az asztalosok. Az Elbától keletre kisméretű ládák jelentek meg a parasztok lakásaiban. A ránk maradt muzeális példányok még egy utazóbőrönd méretét sem érik el. Eredeti funkciójuktól eltérően a parasztok nem ruhákat tartottak a ládákban. A ruhákra varrt gombok, csatok, tűk, az ötvösök által készített kiegészítők voltak a ládákban, esetleg különféle iratok, amelyeket nem is tudott mindenki elolvasni, mert a kiegészítők értékes, ha a viseleteknél nem nagyobb értékeket képviselő tartozékai voltak az ünnepi ruháknak. A láda maga a kincseskamra, kicsiny, ha tüz van, akár kézben is ki lehet menteni az égő házból, de egyszersmind annak bizonyítéka, hogy a kincsek felhalmozásának ősi, barbár hagyománya az újkorban úrrá lett a parasztokon is. A többnyire talmi ékszerek értékesebbek voltak, mint a viseletek. Lassanként változott meg a paraszti otthon, eddig nem használt bútordarabokkal egészítették ki a régi lakberendezéseket. A ládákat nagyobbra méretezték, és ünneplőt, olykor pedig fehérneműt tartottak bennük. Agyukra festették a paraszt és felesége nevét, a házasságkötés évszámát. Egy-egy padot raktak (ék alakban) a kályhával (vagy kemencével) átellenes sarkába a szobának. A két - háttámlával ellátott - padnak többnyire a két végén egy-egy karfa is volt. Az együttest egy karosszék és egy falitéka egészítette ki. Az ágyban - itáliai eredetű divatot követve - hímzett párnákat raktak egymás mellé, majd idővel egymásra. A 19. században sok helyütt az volt a módi, hogy a hímzett párnák építménye a mennyezetet érje. A díszes ágyban rendszerint nem aludt senki, szobadísz volt, maga a szoba új funkciót kapott: ez a helyiség volt a „tisztaszoba". A falusi élet keretei tehát - a parasztok minden kedvezőtlen anyagi és szociális megkötöttsége ellenére - valamelyest tágultak. Az ünnepek legitim alkalmak voltak arra, hogy megteremtsék a valóságot elfedő látszatot. Illúziókat és rangot akartak a parasztok kölcsönözni mindenekelőtt maguknak, ha felöltötték az ünneplőruháikat. Ezért változtak meg az öltözködési szokások. Jobbára ugyanazt a stratégiát alkalmazták falun, mint a középkorban a városok egykori lakói. Annak ellenére, hogy elemi igényeiket akarták mindkét csoportban kielégíteni a kisemberek, az időrend eltérésén túlmenően volt egy alapvető különbség teljesítményük között. Az ünnepi viselet - a divat íratlan szabályai szerint - kötelezővé vált. A ruhaanyagok többsége továbbra is a parasztháztartásból került ki, de a gyapjúszövetet vagy az irhát szakiparos állította elő és voltak specialisták, akik a készterméket, az egyes ruhadarabokat értékesítették a vásárokban. A divatozók átléptek az önellátás és a piaci forgalom között húzódó árkon. Mindamellett az ünnepi ruha szabása egyelőre nem különbözött a hétköznapi viselettől. De többnyire nem volt olyan viseltes és miután tisztán tartották, a templomba is ebben a ruhában jártak. A templomban sok nemzedék óta egymás szeme közé kellett nézniük az egyházközségek tagjainak. Adtak a látszatra. Mindenki megmutatta, mit ér. Ekkor fogalmazták meg a kor közhelyét: Kleider machen Menschen ('ruhák csinálják az embereket') - mondják a németek, „a ruha teszi az embert" - mondja a magyar. Az öltözet kiegészítői: a csatok, a kapcsok, a gombok, a nők fésűi, hajkarikái stb. mind hasznos és haszontalan mütyürkék, elkerülhetetlen bizonyítékai a cifrálkodásnak. A távoli múltban használt kiegészítők ráadásul sírokból kerülnek elő. Felcicomázott csontvázakat találnak a régészek, ha szerencséjük van és egykori sorstársunk nem volt olyan szegény, hogy csak egy lepedőbe csavarva temették el. Kell-e a túlvilágon reprezentálni, történelmünk során ellentmondó válaszokat adtak erre a kérdésre az emberek. Abban az időben, amikor a városlakók szokásait tekintették a vidékiek mérvadóaknak, szükségét érezték annak, hogy díszes tetemeket földeljenek el. Ekkor már az ősi barbár életstratégia - hosszabb szünet után - a legszélesebb társadalmi réteget, a parasztságot hódította meg. A papok a középkorban egyenesen hadakoztak volna azokkal, akik így cselekszenek. Most már ügyet se vetettek