Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

téglaégetés technológiáját. A helyi szokások szerint alakították a parasztházakat. Elemi követelmény volt, hogy a lakóházat és a gazdasági épületeket közös tető alatt képezzék ki, mert így kevesebb építőanyagot kellett felhasználniuk. A parasztok számára a takarékoskodás különösen kényszerítő körülmény volt, mert az erdők, a bányák stb. használatát a földbirtokosok szabályozták. Az eredmény az emeletes parasztház. Ha valahol Közép-Európában a városi lakóházépítés tapasztalatait felhasználták vidéken, szinte piackörzetenként egymástól eltérő küllemű lakóházakat építettek. (Ez a sokféleség később sok fejtörést okozott a falusi házak építészettörténetét kutatóknak, akik minden adatot típusba soroltak, osztályozták a helyi sajátosságokat és régi beidegzettségeik okán valamennyi épülettípusból kikövetkeztették az etnikus hagyományokat, gondolatban rekonstruálták az eredeti állapotokat.) Keletközép-Európa lakói a mondottakhoz képest jóval egyszerűbben szerkesztett képpel ajándékozták meg a hagyományok kutatóit. A középkori örökséget az újkorban számolták fel. A legtöbb körzetben kiköltöztek a veremházakból és az egyetlen helyiségből álló, elötornácos ház helyett egy nagyobbat, többosztatú házat építettek. Istállók, ólak, csűrök sorakoztak a jobbágyok udvarán a lakóház mellé. A közép-európai urbanizáció, illetve a Keleti-tenger mellékének városokban felhalmozott építészeti tapasztalatait is sokan hasznosították a vidéken lakók közül. Keletközép-Európa nyugati övezeteiben a faluképet módosították a mögöttes területeken láthatókhoz mérten. Középés Keletközép-Európa falusi lakóházainak építészetében a legnagyobb változást a kályhával fűtött szoba építésével érték el. Egy olyan helyiséget alakítottak ki, amelyet - a tetőtértől elválasztva - pallókkal lefedtek, kályhával fűtöttek, sőt a mellette lévő hálókamrát szintén lepadlásolták. A kályhához füstelvezető kürtőt építettek, vagy a kályhában rakott tüzet (és ez volt a gyakoribb) a konyha és a kályhával fűtött szoba közti falat áttörve kívülről táplálták. Ezáltal a szobát tehát elválasztották a konyhától, miután egy olyan helyiséghez jutottak, amelyben nem kellett többé főzniük. Sok helyütt nem is aludtak benne. A kályhával fűtött szoba reprezentációra való. A kályha Dél- és KözépEurópa - eltérő klímájú - érintkezési övezetének találmánya, szakipari termék. A középkorban meghódította a közép-európai várakat és a tehetősebb polgárházakat, sőt a korszak végén feltűnt a módosabb parasztok házaiban is. Innen jutott el az újkor elején Keletközép-Európa nyugati sávjának gazdagabb falvaiba. Továbbra is ragaszkodtak a legfontosabb lakóhelyiség, most már a szoba berendezésének diagonális elvéhez. Az asztal és az ülőbútor magassága azonban kétszerese lett a réginek, mert nem volt füst a szobában. A padokat a templomban látottak nyomán készítették. Itáliai eredetű - lécvázas - székek tűntek fel. A két pad találkozásánál a sarokban egy falba süllyesztett szekrényt hovatovább nélkülözhetetlen bútordarabnak tekintettek. Akik jobb sorba jutottak, itt rejtették el a pálinkásbutykost és némelyek a Bibliát is. A hálókamrában elhelyezett ágyak fakeretét szalmafonattal látták el vagy vesszővel töltötték ki. Párnájuk volt és takarójuk (rendszerint baromfitollal töltött dunyha). Meztelenül aludtak. Többen feküdtek egy ágyban. Volt, aki a szobában lévő padon aludt. A férfinép az istállóban a jószággal nyugodott el. Ez a szokás különösen gyakorivá vált a „kiterjedt famíliákban", ahol a családlétszám megnőtt ugyan, de a gyarapodást követően nem tágították a lakóház belvilágát. A lakás kirakattá vált, a lakó azon mesterkedett, hogy a gazdagság látszatát keltse. Nem törekedett arra, hogy kényelmesebben rendezze be otthonát. A városokban látottak nyomán a falusiak szívesen laktak volna téglaházakban. Arra azonban, hogy téglafalú házat építsenek, legtöbbjüknek nem volt pénze. Hiányzottak a téglaépítők és a falrakó kőművesek is. A vidéki lakóházak építkezésein foglalkoztatottak