Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

paternalizmus határozta meg. A jó szándék és a középkori eredetű rendi társadalom berendezkedése megtartásának vágya egyaránt irányította az előkelőségeket. Európa arisztokráciája csaknem mindenütt egyformán viselkedett. A legtöbb uradalomban rendeleteket fogalmaztak és kihirdették a dörgedelmeket, abból a célból, hogy - gondoskodva az oktondi jobbágyokról - elejét vegyék a fölösleges kiadásokkal járó építkezéseknek. Később tervrajzok is készültek, bizonyítván, hogy a jószágkormányzóságok tanult hivatalnokai miként képzelik el a köznép háza táját. Csakhogy a földesurak és a parasztok céljai nem mindig estek egybe. De anyagi problémák merültek fel, így végül is az elképzelések valamelyest közelítettek egymáshoz. Akkoriban a parasztok igyekeztek ellesni az urak gazdálkodásából azokat a szabályokat és technológiákat, amelyekkel, úgy gondolták, könnyebben boldogulhatnak. Tapasztalataik nemsokára igazolták feltevéseiket. Ez így ment a középkor óta. Most azonban a földesuraknak kalendárium-szerűén szerkesztett - mezőgazdasági szakkönyvek álltak rendelkezésükre, a nemzetközi kapcsolatok egyre kevésbé átlátható útvonalain terjedt a gyakorlati tapasztalatok és kísérleti spekulációk sajátos elegye, melyet már akkor is tudománynak neveztek, ezért sokan hittek is benne. A középkori, újkori történet a mediterrán tájakon kezdődött el a 13. században és megújult erővel áradt szét az Alpoktól északra a 16-19. század között. KeletközépEurópában a vidéket a 16. században érte el az építkezés divathulláma, majd lelassult és a 18. század második felében töltődött fel ismét energiával. A „népi építészetben" a legfontosabb újítás a szakiparosok alkalmazásának elkerülhetetlen következménye. Minden változás annak köszönhető, hogy a történelemben a különféle társadalmi csoportokhoz tartozók lakáskörülményei keretévé váltak mindennapjaiknak. Az újkori épületek közötti különbségeket a mesteremberek másként teremtették meg, mint ahogyan ezt korábban tapasztalhatták a kisemberek. Az iparosok által épített házakban nagyobb légtérben, több helyiségben akartak lakni az építtetők, miközben anyagtakarékos, ám statikailag biztonságos megoldásokat igyekeztek választani. Ráadásul ezekben az épületekben több emberöltőn át akartak lakóik zavartalanul élni és lakályosan berendezkedni. Miután az újkori gazdaságot Nyugaton mindinkább a piaci automatizmusok irányították, a lakásállományt - a megrendelők igényei és lehetőségeinek kompromisszumai jegyében - átépítették. Ezt a feladatok mesteremberek oldották meg. A paraszti népnek mindinkább a segédmunka jutott, és leáldozott a napjuk a falusi ezermestereknek is. Európa urbanizált tájai átépültek. A mediterrán lankákon az építkezési hullám a 13. század óta söpört végig. A városi minták nyomán két-, néhol háromszintes lakóházakat építettek. Még a valószínűtlenül kicsiny alapterületű házakat is többszintesre húzták fel Toszkánában, holott földszintjük nem haladta meg a 12-16 m

2-es alapokat. A dél-francia partokon is hasonló épületeket emeltek és terjedt az emeletes parasztház az Ibériaifélszigeten. Franciaország 16-17. századi nagyarányú gazdasági és társadalmi átalakulása, mely összefonódott külpolitikai szerepvállalásával és hatalmi struktúraváltozásaival, néhány emberöltő alatt átalakított mesterséges környezetben ment végbe. Még a parasztházak többsége is átépült. Egyre több kőfalazatú házat lehetett látni, s alig volt falu, ahol ne égettek volna - házépítéshez használható - téglát. Tekintve, hogy nagyobb méretű házakat építettek, több faanyagra volt szükségük. Olyan ácsszerkezeteket kellett kitalálniuk, amelyeknek alkalmazásával takarékoskodhattak az épületfával. Az ötleteket elsősorban a városi polgárházak építőitől szerezték. Ez könnyen ment, mert alighanem ugyanazok az iparosok dolgoztak mindkét munkaterületen. Ezáltal a mesteremberek, a kisember legnagyobb arányú beruházásait kivitelezők összekötötték a várost és a vidé-