Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

közegből. Polgárházakra például nem volt szükség. A vidékiek ízlését a történelmi arisztokrácia, a nemesek kastélyain és udvarházain látottak befolyásolták, ám lehetőségeiket korlátozták az anyagiak. A parasztok a városi polgárházak alaprajzi elrendezését, szintjeinek tagolódását nem tekintették otthonaik építésekor iskolapéldának, ezért mindössze arra törekedhettek, hogy a kastélyokról másoljanak néhány díszítőmintát az épületekről. Ami megalkuvás volt ugyan, de megoldás és Keletközép-Európa valamennyi körzetében megszabta a „népi építészet" ízlésnormáit. Megelégedtek azzal, hogy megoldják az építőkultúra elemi problémáit. Ezen a színvonalon az építők mindössze azt érzékelhették, hogy mozgásterüket - a mondottakon kívül - jobbára természeti környezetük adottságai alakítják ki. Az újkor gazdálkodóinak életkörülményeit behatárolták őseik középkori teljesítményei. Az utódoknak akkor is a múltból örökölt feltételek között kellett fenntartaniuk magukat. Az egykori erdőirtások következtében lassanként teljesen átalakult a középkori táj képe. Az Elbától keletre is alig maradt valami az ősvadonból, majd a falupusztulás, a demográfiai katasztrófa sok helyütt hozzájárult ahhoz, hogy megfogyatkozzanak a kultúrtáj emlékei, a rezervátumokban ismét kitüremkedjék az eredeti növény- és állatvilág. Délkelet-Európában elmocsarasodtak a szabályozatlan folyók áradásai. Az emberi természetátalakítás veszített teljesítményeiből. A munka hatékonyságának csökkenésével jócskán megváltozott Keleten is a kontinentális klímaöv biotópja. Természeti adottságokhoz és a történelmi lehetőségekhez egyaránt igazodniuk kellett az embereknek ekkortájt is. A lakás számukra is alkalmazkodás a klímához, továbbá a legcélszerűbb megoldás választása a környezetben fellelhető nyersanyagkínálat, a technikai tudás és a fogyasztási szokások között. Ebben a háromszögben él örökkön-örökké a városlakó és ebből próbál kitömi a vidéki nép. Az újkor elején a földfoglaló parasztok zöme még mindig lombhullató erdőkben vert tanyát, de ebben a klímaövben az erdő már nem volt sürü és itt-ott fenyők is nőttek. A tűlevelűek erdőzónája északra és keletre húzódott lakterületüktől. Akik itt átalakítják környezeti kultúrájukat, nem hasonlíthatók azokhoz, akik egy sűrű és sötét vadonban kitaposott erdei ösvényen igyekeznek ismeretlen céljuk felé. Még az elit lakáskörülményeiben is észrevehető, hogy a szegényebb ember is fokozott késztetést érez, utánozni akarja a nálánál gazdagabbat. A szociális helyzet motivációja mindenkor meghatározó jelentőségű az emberek számára. Most is dönteniük kell, hogy mi a fontos számukra. Öltözködjenek, építkezzenek vagy beruházzanak a gazdaságba? Persze most is a kínálatból választhatnak, de a probléma korántsem új keletű, a velejáró bonyodalmakat már a prehistorikus őseik is jól ismerték. A legtöbb fejtörésre azonban a városi magatartásminták utánzásának paraszti igyekezete adott alkalmat. Miként lehet megőrizni a vidéki élet adta előnyöket, miközben elfogadjuk a városi kényelmet és a társadalom nyüzsgésének lenyűgöző változatosságát? Ezt a dilemmát ma is jól ismerjük, és az antik költők óta minden literátus ember erről írogatott. A probléma megoldásának kísérlete kitölti a magántörténelmet, koronként változnak indikációi és sikerei. A piacra fordult újkori vidéki lakosság nem egyszerűen utánozni akarta városlakó kortársait, hanem kihasználva a városi szakiparosok túltermelési válságát, munkaalkalmakat teremtett számukra. A városi építőipar a falusi házakon kamatoztatta a szaktudást. Igyekezetüket azonban nem tudták zavartalanul érvényesíteni, akadályokba ütköztek, minthogy a vidéki népesség életkörülményeit az urak is igyekeztek szabályozni. Sok mindent előírtak, azt akarván, hogy a parasztok a földesurak által megszabott normák között éljenek. A falu csinosodását az uralkodói, illetve az arisztokrácia által tanúsított