Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén
5.3. A FALUSI LAKÁSOK Az Elbától keletre a városkép építészetileg sok vonásával emlékeztet a nyugati civilizációs gócokban láthatókra, de a vidékiek - miután urbanizációs hatások alig érték őket - korántsem keltik azt a benyomást, hogy az itteni parasztok a lakásviszonyok és egyáltalában az építészeti szokások változása terén nyugati sorstársaik nyomdokaiba léptek volna. Talán még az utánozandó mintákat sem közvetlenül ismerték meg. Bár a volt Hanza-városok patríciusainak családi házait építő mesteremberek versenyeztek nyugati kollégáikkal, de a szárazföld belsejében az építkezők már jobbára magukra voltak utalva. Csakhogy mint mindenkinek, nekik is igazodniuk kellett az élenjárókhoz. A pomerániai (főleg az Odera menti) falvakban sokan árkádokkal tagolták a parasztházak homlokzatát, ahogyan ezt a városokban látták, maguk is ezt az alakzatot tekintették szépségideálnak. A parasztházak többsége azonban fából épült, az utánzat némi kívánnivalókat hagyott maga után. Az árkádok holmi ácsolatok voltak, nem kőfaragványok, de az iparosoknak a megrendelők igényei szerint kellett dolgozniuk. Az árkád (ebben reménykedtek) rangot kölcsönözhet a családi otthonnak, annál is inkább, mert többnyire emeletet is alakítottak ki ezeken az épületeken. Voltak azonban a városi építészetnek olyan újításai, melyeket (még torzultan sem) óhajtottak - a falusi igényeket kielégítve - átemelni a vidékre. A városépítészet formamegoldásait eredendően a telekhálózat szabályozta. Kicsik voltak a telkek. Ha újabb házat építettek, csak felfelé terjeszkedhettek. Kényszerpályán mozogtak. A vidékiek nem. Városok és falun mások voltak az igények, másként éltek. A városlakók többségének nem kellett gazdálkodnia, vagy ha igen, a város gazdasági elmaradottsága miatt tette. Nem volt szüksége gazdasági melléképületekre. Bár Keletközép-Európa déli sávjában a szőlő- és borkultúra nem korlátozódott a vidékre, sokan a városi polgárok közül jó befektetésnek tartották a szőlőt, a bort is szívesen érlelték éveken át, mert így drágábban adhatták el a közkedvelt nedűt. A tehetősebb polgárok házait pincékre építették, az épület vertikálisan két irányban terjeszkedett. A parasztházakban néhol volt pince, de emeletet már nem építettek. Annak következtében, hogy a városlakó mesteremberek műhelyeiket családi házaikban rendezték be, legtöbbjük a műhelyekben foglalkoztatott munkásait is a saját lakóházában szállásolta el. Valamennyien nem fértek el. Éltek még a városban olyanok is, sót az újkorban már jelentős réteggé duzzadt tömegük, akiket már nem tudtak kenyéradó gazdáik a saját családi házaikban elhelyezni. Sokan közöttük már kivívták a polgárjogot, telket vásároltak és házat építettek. Hogy fedél legyen a fejük felett, a városi hatóságok felemás megoldást választották, amikor lehetővé tették a sorházak építését. Az Elbától nyugatra ez az épülettípus meglehetősen általános lett az újkorban. (Engels Frigyes fiatalkori városszociográfiájában, „A munkásosztály helyzete Angliában" című tanulmányában írja le a sorházak lakásait.) Az Elbától keletre azonban sehol sem építettek sorházakat a prekapitalista társadalmakban. A modern ipari civilizáció urbanisztikája próbálja pótolni a mulasztásokat. A kontinens belsejében azonban más formai megoldásokat választottak, másként orientálódtak a parasztházak építői. Másként lelték meg a reprezentáció lehetőségeit. Nemigen tudták elképzelni, milyenek lehetnek a polgárházak, mert a városi rangra jutott porfészkekben aligha büszkélkedhettek volna ilyen épületekkel. Senki sem épített olyan családi házat, amelynek árkádjai alatt árulhatták volna portékáikat a kereskedők. A kereskedés alkalmi üzlet, nem állandó folyamat. Sok minden hiányzik egyelőre ebből a
