Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

dél-európai borokkal látták el évszázadok óta.) A Keleti-tenger mellékén a városokban és a lengyel, litván udvarházakban magyar, majd később román meg moldvai bort ittak. A korszak végén a sváb export veszélyeztette a déli borok eladhatóságát. Olcsóbbak voltak. A tokaji bornak alacsonyabb volt a savtartalma, édes íze volt, tehát nem kellett mézzel édesíteni, mint a rizling-típusúakat, szívesen itták a nemesek és a városi polgárok. Ekkor fogalmazták meg a mondást: „a tokaji a királyok bora és a borok királya". A borkereskedelem kedvezett a pincegazdaságnak, az ampelológiának és mindenekelőtt a fuvarosoknak. A hordókat szabványosították optimális - szállítható - méreteik szerint. Mindamellett sehol sem mondtak le a sör élvezetéről. Voltak olyan területek, ahol sört és bort egyaránt ittak még a szegényebb sorú emberek is. A Cseh- és a Morva-medence lakói söreikről és boraikról voltak híresek. Nem volt életüknek olyan alkalma, ahol elkerülhették volna a fogyasztói kultúrában beállott változások hatását. A falusi építkezéseken alkalmazott - kezdetben korántsem széles körű, mondhatni: alig észrevehető - újításokkal módosítottak a hagyományokon. A követendő példa a paplak volt és a nemesi udvarház. Ezek szokványos minták Európa-szerte. Keletközép-Európában azonban sajátos útra terelték a kezdeményezéseket. Akkoriban ugyanis parasztok tömegesen emelkedtek nemesi sorba. Nemigen módosították életvezetésüket, ennek ellenére földesúri függésük csaknem teljesen megszűnt, életmódjuk tehát ha nem is változott meg, másként gondolkodtak a világban elfoglalt helyükről. Nőttön-nőtt az öntudatuk. Mindamellett megmaradtak parasztnak. Életszínvonaluk nem emelkedett. Leszármazottaik - a 19-20. században - már konzervatív, olykor reakciós figurákká váltak, akik büszkén vallották, hogy ők nagyságos urak. Úgy gondolták: Mucsa a világ közepe, s nem tagadták le paraszti foglalkozásukat, ellenkezőleg, büszkén vallották, hogy ők az „igazi parasztok". Életpályájukat vizsgáló tudósok ezt el is hitték róluk. A nemesekhez kötődő parasztok legalább úgy öltözködtek, mint példaképeik. Az ünnepi viselet divatja külön utakon járt. Akik jobbágyok maradtak és néha anyagilag megengedhették maguknak az öltözködést, a polgárok viseletdarabjaihoz hasonlókat öltöttek magukra. Számos öltözék szabásmintája és ruhaszíne emlékeztetett a katonai uniformisokra. Akiket viszont a nemesi ruhatárak kápráztattak el (különösen a nők körében), a falubeli törzsökösökkel egyenrangúnak igyekeztek látszani.

34 34 Adanir, 1989: 131-76.. Balassa-Ortutay, 1979., Barth, 1974., Berdnikov, 1995: 27-31., Berg-Fuchs, 1993., Bethold, 1982: 7-134., Bialkowski, 1920., Bieniak, 1973., Brunner, 1949., Clark, 1968., Conze, 1940., Cosgrove-Daniels, 1988., Cvetkova, 1972., Feigl, 1964., Fél-Hofer, 1972., Fél-Hofer, 1974., Frimannslund, 1956: 70-84., Dragnev, 1975., Fischer, 1982., Francic, 1954., Giordano, 1994: 172-92., Gladyszova, 1976/1: 279-328., Goody, 1990., Gust, 1995., Helmedach, 1996: 41-62., Juükkala, 1955: 48-63., Ivinskis, 1933., Käser, 1995., Käser, 2003: 63-82., Laslett, 1983: 513-63., Lienau, 2000., Lucassen-Lucassen, 1997., Luczak, 1954: 39-57., Maas, 1927-1928: 311-77., Maas, 1929: 139-53., Maas, 1937-1938: 29-43., Majewski, 1957., Miller, 1926., Mitterauer, 1981: 47-86., Mitterauer, 1990., Mitterauer, 1992., Mitterauer, 1996: 387-406., Mitterauer-Kagan, 1982: 103-31., Neumann, 1993., Ochmanski, 1959., Pichler, 293-315., Révész, 1964., Rosdolsky, 1954: 105-19., Samsonowicz, 1936., Schissler, 1978., Slaski, 1917., Stoianovich, 1980: 189-203., Sugar, 1977., Tazbir, 1977 : 29-45., Todorova-Todorov, 1992: 151-72., Todorova, 1993., Tschuprow, 1902., Vasari, 1990: 125-34., Wallerstein, 1983., Weigand, 1894.