Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

a csapadék. A gabonafélék hozama csökkent. Ezért a gazdálkodók növelték vetésterületüket. Több lett a gabona, mint nem is olyan régen, a középkorban. A többletet megették. Minden „elgabonásodott". A laskák, galuskák, gombócok korszaka ez az időszak. Sokan kenyérrel laktak jól. Mindamellett Keletközép-Európa jó részén (elsősorban Lengyelországban) még mindig a kása volt a legfontosabb gabonából főtt étel. Minthogy a vasipar termékválasztéka jelentősen bővült és olcsóbb lett, újabb eszközökkel gazdagították a konyhafelszerelést és az étkezési szokásokat. A vaslábasok és vasfazekak használatáról korábban csak a középkor végi udvarházakban lehet bizonyítékokra lelni. Az újkorban lassanként kicserélődött a paraszti konyha eszköztára is. A pirított húsételek ekkor tették hosszabbá a menüsort. Még a szegényebb vidékeken is, a parasztok lakóházaikban különválasztották a konyhát és a lakóhelyiséget. A lakáshasználat urbanizálódott. Például közép-európai minták nyomán Keletközép-Európa nyugati övezetében (főleg a városokban) a konyhában célszerű újításokat alkalmaztak. Sokan a konyhában vagy házuk - kemencével fűtött, nappali tartózkodásra szánt - helyiségében asztal magasságú tűzpadot építettek, fémedényeket vagy ezek formáit utánzó mázas cserépedényeket vásároltak, lassanként kicserélték az anyagcsere fenntartásához szükséges arzenált. Mind több vaseszközt használtak. Mindenütt több kását és kenyeret ettek mint korábban, a zöldséget és a hüvelyeseket kiegészítették cereáliákkal. Valamelyest csökkent a hüvelyesek szerepe. A katonák élelmezésében a napi kenyérfejadag meghaladta az egy kg súlyt. Ezt kapták a különféle iparokban nehéz fizikai munkát végző munkások is. A parasztasszonyok mind gyakrabban főztek leveseket, hiszen volt már nagyobb űrméretű cserépfazekuk, amelynek fala nem repedt meg, ha az edényt beállították a tűzbe, s a levest kenyérrel együtt adták az asztalra. A fatálakat többen kicserélték mázas cserépre. Ünnepi alkalmakkor a tehetősebbek városon és falun egyaránt óntányérokból ettek. Azt a középkori szokást, hogy többen egyenek közös tálból, csak kevesen adták fel. Ritka volt az olyan asztal, amelyen mindenkinek külön tállal terítettek. Rendszerint fakupákból ittak. Bár divatba jöttek az ón- és üvegpoharak is. Ezek azonban olyan drága portékák voltak egyelőre, hogy többen is osztozkodtak egy-egy poháron, az egykorú ábrázolások szerint a lakodalmas asztalnál ülők ketten-hárman ittak közös pohárból. A régi idők szokása szerint még továbbra is ételhegyeket halmoztak fel és átrágták magukat a ritka alkalmakkor látható finomságokon, az étkezési kultúra nem társult a tálalás művészetével. Az ünnepi eszem-iszom ételfeleslegeinek bősége, illetve a hétköznapok szűkösen mért adagjainak ínsége kiáltó ellentétben volt egymással. A szegényebbje - rossz termésű években - nélkülözött is. Kettős életet éltek. Ez azonban aligha zavarta a parasztokat, az újkor pénzen vett világába átmentették ősi életvitelük barbár szokásait. Jókora lakodalmakat csaptak. Minél többet akartak enni-inni. Az egymásra utalt rokonok, szomszédok összeköttetésének szálait megerősítették, kihasználva az eszem-iszom rituális alkalmait. Étkezéseikhez kanalat és kést, később villát vettek kézbe. Fa- vagy fémkanalak tűntek fel az asztalnál ülőknél. Egyre többen ettek ezekkel még hétköznapokon is. A férfiak kést hordtak magukkal, mint régen. A villát azonban még nem tartották az étkezéskor nélkülözhetetlen kelléknek. Késekkel farigcsálták a húst. (A kétágú pecsenyevillát csak a tálaláskor használták.) Miután kicserélték a konyhai edényeket, újabb ételkészítési technikákat alkalmazhattak. A pirított húsételeket történetesen ízletesebbnek találták a nyárson sütött daraboknál. Több bort ittak, mint őseik. Ahol nem termett meg a szőlő (pl. a Keleti-tenger mellékén), a délebbre húzódó övezetből szállították a hordókat. (Északnyugat-Európát is