Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

lendületes működésének nem volt gyarmati háttere. Hiányoztak a távoli, ám annál jelentősebb hozamú energiaforrások. A Keleti-tenger és az Adria között sehol sem éltek gyarmatosítók. A jövedelmet jóformán egyedül a föld biztosította. Európának ezen a részén a 15. században hatalmas birtoktestek, gazdag főrangú családok jöttek létre. A harácsolok támogatásával viszonylag nagy, monolitikus királyságok alakultak ki, amelyek persze jóval csekélyebb hatékonyságot voltak képesek kifejteni az AtlantiEurópa országaiban uralkodó famíliák államszervezeteihez képest a hatalmi viszonyok átalakítása terén. Alkalmasint ez az oka annak, ha a keletközép-európaiak nemsokára katonailag valamennyien gyengének bizonyultak. A királyoknak viszont meg kellett teremteni, sót őrizni a gazdag állam látszatát. Ez irányú erőfeszítéseiket ritkán koronázta siker. Egyetlen uralkodó fényűzése sem állt arányban jövedelmeivel. Sokba került udvartartásuk. Még több gondjuk származott abból, hogy zsoldoshadseregek terhe nehezedett az uralkodók vállára. Gyakorta megesett, hogy a kincstár fizetésképtelenné vált. Régi megoldáshoz folyamodtak, újabb adókat vetettek ki, de ez ellenállást váltott ki, másrészt az adópréssel aligha segítettek a bajokon. Ekkor derült ki, hogy milyen erőtlen a gazdaság eltartóképessége. A zsoldos katona -jobb híján - a parasztokat fosztogatta. Keletközép-Európában a rendszer - talán az egész kontinensen a legnyilvánvalóbban - gyenge lábakon állt. A hatalom és a gazdaság egyaránt elvesztette tartószilárdságát. Délről az oszmán birodalom terjeszkedése fenyegette, miközben belső rendjét a Közép-Európából áthatoló reformáció és a parasztháború ingatta meg. Az Oszmán Birodalom Bizánc államszervezetének romjain épült fel a 14-15. században. Ebben a rendszerben a parasztok egyaránt függtek a földesuraktól és az államtól. Egy archaikus államszervezetben uralkodott a szultán, ahol nem ismerték a földmagántulajdont, és a falusi földek használatát is a közösségek szabályozták. Akinek hűbérbirtoka volt, attól el vehette az uralkodó, következésképpen a megajándékozott nem is örökíthette javait utódaira. Azon volt tehát, hogy minél több hasznot préseljen ki a rá bízott gazdaságból. Egyetlen stabil tényező volt a rendszerben, maga az uralkodó, a szultán. Az ódivatú berendezkedés csikorogva működött! Egyáltalában nem volt páratlan berendezkedés a világon. Az archaikus civilizációkban a tulajdonlást minden földrészen az uralkodó, holmi despota szabályozta, ö pöffeszkedett birodalmának trónján, egyszersmind bizonyítván alattvalóinak és a gazdaságnak erőtlenségét. Az uralkodókat apparátusuk, a bürokrácia élte csak túl. Az egyiptomi írnok, a kínai mandarin, az oszmán-török pasa közigazgatási és katonai feladatokat látott el. A konstantinápolyi szultánság közvetlen előzménye a bizánci császárság volt. Az előd egy despotikus állam, annak ellenére, hogy több alkalommal szervezték át igazgatását. Minden egyes átszervezést társadalmi feszültségek, háborúk és trónviszályok előztek meg, de a mozgalmak nem változtattak alapvetően a rendszeren. A földet a falu közösen birtokolta, s noha családonként meghatározatlan időn át használta, a családfő halála után a jog visszaszállt a közösségre, mely gondoskodott újraosztásáról. A faluközösség az állami adminisztráció számára adófizető egység volt. Az 6. század után megváltoztatták azt a késő római gyakorlatot, amelynek értelmében a műveletlen földek szétosztására és az így tulajdonba vett földek utáni adófizetésre kötelezték a földtulajdonosokat. A Római Birodalom gazdaságának szétmállása után visszaállították a régi keleti rendszert. Csak az és addig volt tulajdonos valaki, amíg - a közösségen keresztül - adót fizetett. A 9. században olyan törvényeket hoztak, amelynek értelmében a császár tulajdonába visszavonták a korábban egyházi kezelésbe adott birtokokat, ettől kezdve az adót beszedték a birtokon dolgozók közösségeitől. Mindamellett a paraszt helyzete nem sokat javult, az