Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

államot nem a paraszt helyzete érdekelte, hanem az adó behajtása. A parasztra kevesebb figyelmet fordított a hatalom, akár el is hagyhatta az általa használt földet és elköltözhetett. Itt azonban nem lett független földtulajdonos, mindössze az történt, hogy a költözködő paraszt egy újabb közösség tagjaként vált adófizetővé. (Már a 7. században olyan törvényeket léptettek életbe, melyek szerint egy-egy falunak kellett katonát állítani, fizetnie az ezzel járó költségeket. A kötelezettséget szétosztották az adófizető közösség tagjai között. Az új közösségbe való belépéskor a 10. században már különadót kellett fizetni, amelyet azonban a falu egészén hajtottak be.) A közösségi rendet vették alapul a törökök is, akik ragaszkodtak a már készen kapott adószedési mechanizmushoz. Ennek következtében az oszmán-török megszállás valamennyi övezetében növekvő méreteket öltött a parasztok ide-oda költözése. A Balkán-félsziget településviszonyain a földtulajdonlás és az adófizetés rendje máig hatóan nyomot hagyott. A Keletrómai Birodalom egykori fővárosa, Konstantinápoly 1453-ban esett el. Ekkor foglalták el az oszmán-törökök. A despotikus államszervezet és a tulajdonlás nem újult meg. Az ortodox hit és kultúra, valamint a bizantínus államrend modellje is tovább élt, súlypontja keletebbre tolódott, a rendszer Moszkvában maradt fenn. DélkeletEurópában az oszmán birodalom foglalta el a bizánci közigazgatás és jogrend helyét, és a szultán (miközben agresszíven terjesztette hatalmát) továbblökte a faluközösségeket a magántulajdontól, vissza az ősi modellhez, a tulajdonlás és az adózás terén kisázsiai hagyományokat honosított meg - immár Európában. Ezzel új korszakába lépett a szultanátus. A rendszer azonban nem szabadult meg ősi beidegzettségétől, nem ismerte ugyanis az örökölhető-örökíthető földtulajdon intézményét. Aminthogy a Kelet-Európában fennmaradt jogrend is érintetlenül hagyta - tulajdonosként - a faluközösséget, illetve a földesurat, a családi öröklés magántulajdonának nem szerzett érvényt senki. Mindannyian „ázsiai", despotikus rendszerek voltak. Hatalmas, korrupt apparátusukat erőskezű uralkodók irányították. Ha egy akaratszegény ember örökölte a hatalmat, a birodalom bomlásnak indult. Az oszmán-törökök katonai és uralmi sikereiket eleinte Ázsiában érték el. Turkesztánból a 13. században kivonultak a mongolok, a területet oszmán törzsek szállták meg. Ugyanők 1243-ban behatoltak Kis-Ázsiába, majd a mozlim hitet terjesztve megerősítették hatalmukat majdnem az egész Közel-Keleten és be-betörtek Európába is. Sikeres hadjáratokat indítottak a Balkán-félszigeten. A 14. század második felében magukénak mondhatták a Vardar és a Marica völgye közötti területet. Erdélybe is betörtek. Nemsokára megszállták a Fekete-tenger mindkét partvidékét is. Európában a szultán tulajdonképpen Bécs és Velence jövedelmeit akarta megkaparintani. A „keresztény Európa" összefogást hirdetett ellene. Nem sokra mentek. Csak nyilatkozatokra futotta erőikből. Végeredményben még az egyesített keresztes hadak sem tudták feltartóztatni az oszmán sereget. Bár a szultán katonái átmenetileg vereséget is szenvedtek, de ennek ellenére a 15. században már folyamatosan nyomultak előre. Később folytatták a területfoglalást. Belgrád 1521-ben esett el, a Mohács melletti síkon vívott csata után (Magyarországon 1526-ban) Bécs ellen fordultak. A magyar királyság összeomlott, az uralkodó a Habsburg-trónon ült, a magyar arisztokraták jóvoltából viselte az Árpád-házi királyok koronáját, ami azt jelentette, hogy az ország 1918-ig elveszítette függetlenségét. Az oszmán birodalom a 16. században Egyiptomban és Fehér-Afrikában, Szíriában terjeszkedett. Eközben Európában is meg akarta őrizni hadállásait a szultanátus, hiszen imperialista nagyhatalomként aligha változtathatott természetén. A 16-17. század során a Kárpát-medence sík vidékei tehát hadszíntérré váltak. A 16. század végére ki is ürült a települések túlnyomó többsége, soha nem tapasztalt mér-