Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

itteni gazdaság mechanizmusa továbbra is összekötötte a Mediterráneumot az Északitenger mellékével, miközben Keletközép-Európa gazdasága elszigetelten működött, legfeljebb függvénye lett egyes közép-európai gazdasági központoknak. Egyidejűleg elapadtak a vagyoni kiegyenlítődés középkori energiaforrásai. Keletközép-Európa országaiban az iparosodás, a városi kézműipar és a vidéki fogyasztópiac kibővülése nem haladt olyan mértékben előre, mint Nyugaton. A vidéki szegénység látencia lett. Minden lemaradó réteghez tartozó számára nem a nemzetközi divatokat (úgy-ahogy) követő arisztokraták és polgárok tűntek utánozandó mintaképnek, hanem a provinciális értékekhez nemcsak ragaszkodó, hanem azokat növelni is képes kisnemesek. Az igények özöne most már végképpen szemben állt a lehetőségek szűkösségével. Erről a göröngyös és kátyúkkal teli útról később sem tértek le. Az újkorban Keletközép-Európa végérvényesen perifériává vált. Nyugat- és Közép-Európában a terjeszkedő királyságok rajzolták át a hatalomért vívott háborúikban a kontinens térképét. Uralmuk azonban sehol sem volt hosszú életű. Közép-Európában (a mondottakhoz képest) helyi államocskák politikai szerveződései jöttek létre. Királyok és hercegek töltötték ki az újkor kezdetén a krónikát uralkodásuk lokális érvényű történeteivel. Kezdetét vette a „német nyomorúság" címen ismert keserves huzavona. Másutt sem volt egyértelmű a hatalom helyzete. Litvánia és Lengyelország már a 14-15. században (főként egymás rovására) terjeszkedett. Az ellentétek később is megmaradtak. Ha a lengyelek megerősödtek, az ukránok lakta területekre tartottak igényt és kisebb-nagyobb háborúkkal átalakították a hatalmi viszonyokat Keletközép-Európa keleti sávjában. A Cseh- és a Morva-medence a Német Birodalomhoz tartozott. Ausztriában megjelentek a Habsburgok. A családnak volt egy másik ága is, a spanyol, ellenben a közép-európai famíliához tartozó uralkodók berendezkedtek Bécsben és igyekeztek terjeszkedni. Fennhatóságuk alá került a Cseh- és a Morva-medence, továbbá a mai Szlovákia. A hódítás és a politikai alkuk kiegészítették egymást. A lényeg ekkor is a területfoglalás volt. Az egyik ellenérdekelt fél már a 14-15. század fordulóján, a későbbi „német-római császár", Zsigmond magyar király, Európa Lumpatius Vagabundusa megerősítette Erdély feletti hatalmát, majd Moldva és Havasalföld hűbéri hódítását tekintette céljának. A hódítás évszázados hagyományú annexiók emlékét idézte. Az ezredforduló táján így terjeszkedtek a születő királyságok Keletközép-Európában. Nyugatról keletre tolták az uralkodók országlásuk határait. Egy véletlen is bizonyítja a történet ellentmondásosságát. A császári birodalom tudniillik a politikai befolyás terén elért sikereit részben az uralkodó szerelemgyermekének köszönhette. Ha hinni lehet az egykori pletykáknak, a jövevény karrierje feledtette származásának zavaros rejtélyét. Hunyadi János néven erdélyi vajda lett. A karriert motiválta a kaland, amelynek indítéka az oszmán terjeszkedés volt. Zsigmond származéka sem tudta elkerülni a szultán seregével vívott csatát. A hatalmi viszonyok szinte évtizedenként átrendeződtek. A sorok között azonban itt is a kereskedővárosok gazdaságszerveződése húzódott meg. A spanyolok ezzel egy időben a kontinens vezető gazdasági övezetét (a mai Benelux-államokat) kebelezték be. A meghódított tartományokban a lakosság beruházásai nem veszítettek erejükből, a munkamegosztás és az átrétegződés rohamléptekkel haladt előre. Már csak a népesség egyharmada élt mezőgazdaságból, kétharmadát a kereskedelem, az ipar és a szállítás foglalkoztatta. Keletközép-Európában azonban az emberek több mint kétharmada továbbra is paraszt maradt. A gazdaság teljesítménye tehát nem volt egyenletes a kontinensen, a tőke pulzált a kereskedelmi kapitalizmusban. Sőt az Elbától keletre a hanyatlás megnyilvánulásait is lehetett érzékelni. Az itteni gazdaság