Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

szerep kelléktárához tartozik. A „ruha teszi az embert" közkeletű bölcsessége ez idő tájt fogant meg őseink agyában. Még a parasztok ünnepi ruháin is feltűntek az alkalmi díszítmények, hímzések, rátétek, az öltözetekhez társítottak kiegészítőket, ékszereket viseltek, műves csatokat, láncokat, gombokat varrtak fel felsőruháikra. A korszak temetőiből koporsókban elföldelt, egykor tetszetősnek tartott öltözetű emberi maradványokat tárnak fel korunk régészei. A leletekből megállapítható, hogy a felcicomázott parasztok követték uraik példáját, legalább az ünnepeken kiöltözködtek. Volt már pénzük arra, hogy hódoljanak a divatnak. Kötelezőnek tartották a látszat kedvéért áldozatokat hozni. Sokan a szájuktól vonták el a jobb falatokat, csakhogy cifrálkodjanak. A társadalmi piramis csúcsán állók már a prehistóriában is felcicomázhatták magukat. Anyagi helyzetük megengedte. A barbár pompakedvelést utódaik örökölték. Mindannyian másként öltözködtek hétköznap, mint ünnepnap. Azaz többnyire akartak volna, de nem volt sokáig ünneplő-ruhájuk. Mindössze néhány ruhadíszre és ékszerre tellett. A reprezentáció iránti igényt a tehetőseknek sikerült legkorábban kielégíteni, a civilizációkban a szokás lejjebb szállt a társadalom építményében, mind alantasabb rétegeket hódított meg, jelentős erőfeszítéseket tettek a szegények is, hogy divatozzanak. A kisemberek azonban jószerével csak maguk állították elő reprezentatív ruhadarabjaikat. Mindazonáltal sok munkájukba tellett az ünnepi magamutogatás. Foglalkozási csoportok is megkülönböztető ruhákat, ruhadíszeket és testékszereket hordtak. Egyáltalában nem állítható, hogy a gyengébb nem vezetett az ékszerezés drága versenyében. A férfiméltósághoz hozzá tartozott a láncok, kar- és lábkarikák sokasága, majd parádés ruháikat drága - ékszerekkel vetekedő értékű - kiegészítőkkel viselték, méltóságuk bizonyítékaként gyűrűket viseltek, ezzel is bizonyítván, hogy nem kétkezi munkával tartják el magukat. Ha azt akarták, hogy valamilyen neves hadfit tiszteljenek (és vajon mikor nem ezt követelte meg az ünnepeltek által irányított közóhaj?), ékszerekkel aggatták tele magukat a hősök, felcicomázottan kivívták környezetükben a megbecsülést és sokszor talán még az alázatot is. Olyan egyszerűbb testékszert, mint a fülbevaló karikát nem a nők, hanem a férfiak viselték előbb. Még ennek is jelzés értéke volt, nem párosan hordták a függőket, hanem vagy a fej jobb vagy a bal oldalán. Azt a legendát, hogy először a kalózok viseltek karikát átlyukasztott fülcimpájukban, az egykorú információk nem erősítik meg. Az ékszerkedvelők és a díszes ruhát viselők egymást követő generációi hosszú sorában a földet művelők zárják. A parasztok csak a középkor végén engedhették meg maguknak a cifrálkodást. A középkor elején haj karikával fogták össze a vállat is olykor beborító zuhatagot. A haj az emberi test éke, sok társadalomban (így a középkoriakban is) a társadalmi szabadság bizonyítékának tekintették. Rabok, szolgák, szerzetesek haját részben vagy egészben leborotválták, a társadalmon kívüli állapotot vagy az önként vállalt szegénységet láthatóan kifejezésre juttatni akarván. A nők a középkorban fésűket tűztek a kontyba, nemsokára egymásba fűzött ötvösmunkákkal, üvegdarabkákkal stb. megalkotott láncokat tettek a fejre, de ezt is elrejtette nemsokára a férjezett asszonyok főkötője. A fejviselet és ékszerei társadalmi állapotjelző találmányok. A középkor végén a parasztok - a kordivat szabályainak engedelmeskedve - a nőket részesítették előnyben az ékszerek viselésében. Ásványdarabkák füzére a nyakban, fémből készített láncok, később a lószőrfonatok szolgáltatják kézzelfogható bizonyítékait a női hiúságnak. A gyűrűk alkalmi ékszerek, a kéz ebben a világban nem a méltóság vagy a vagyon fitogtatására való, hanem arra, hogy munkát végezzenek vele. Valamennyi divatékszer viselete a gazdagabb rétegektől szállt alá a társadalom egyre szélesebb közegében.