Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

rint más eszközöket vesz igénybe. A probléma az, hogy milyen követendő mintákat tekintenek az egyes társadalmi-foglalkozási csoportokhoz tartozók - magukra nézve kötelezőnek. Ki kit utánoz? Az arisztokrata nemzetközi divatok rabja, a polgár is igyekszik - nyelvhatárokon és politikai szerveződéseken átlépve kifejezni, hogy mennyire közös a magatartását szabályozó normarendszere szomszédaival. A polgárok mindent megtettek annak érdekében, hogy az arisztokraták meg ne előzzék őket a divat versenyfutásában. Ez azonban csak keveseknek sikerült. Aminthogy a vidéken élő kisnemesek sem voltak abban a helyzetben, hogy össze lehessen őket téveszteni a főnemesekkel vagy a patrícius polgárokkal. Hozzájuk képest a parasztok mindössze helyi stílusokat képviselnek. A történtek a fogyasztási javak jelentésének alapvető funkcióváltozásáról árulkodnak és egyszersmind azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy a pompa valamikor még nem vált a társadalom valamennyi rétegéhez tartozók számára a magamutogatás eszközévé. Kivált nem lehetett az a parasztok számára. A ruházat díszítése szerény volt és szegénységről árulkodott. A társadalomban a divat rétegenként megosztotta a közízlést. Nyugaton a gazdag földbirtokosok és a tőkeerős polgárok szinte fej fej mellett haladtak a cifrálkodás országútján. A polgárokat és a kisnemeseket az a szándék vezette, hogy maguk is levessék a vidékiesség megunt kacatjait. Mindenki a városiak szokásai szerint próbált divatozni. Az urbanizáltabb vidékeken felzárkóztak a tehetősebb parasztok is. A kisnemesek ugyanígy tettek. A divatot a város irányította. Voltak benne ugyan zárványok, de ezek az urbanizációtól kevésbé érintett perifériákon keletkeztek és jobbára csupán a kisnemesek és a marginalizálódott parasztok körében őrizték a múlt hagyományait. Persze ők alkották a népesség nagyobb részét. Tömegük azonban - az urbanizáció előrehaladtával - fogyott. A kisember egyszerűen és gyakorlati tapasztalatait hasznosítva öltözködött. Az anyagiak, a szűkösködés sokakat gátolt megszerezni magának azt az örömöt, hogy többet mutasson osztályos társainál. A kisemberek már akkor sem gyarapodhattak az általuk kívánt mértékben, de (talán éppen ezért?) igyekeztek a látszatra adni. Az ünnep a hétköznapok kirakata, látnivalói másként festenek, mint a hétköznapi élet kellékei. Az emberek mást mutogatnak az utcán, a templomban, mint a házban vagy még inkább - hátul az udvarban. Látszólag csupán az történik, hogy az emberek szerepelnek az élet színpadán a maguk választotta darabban, a hétköznapokon a gondok egyformaságának rendjében, de az ünnepeken megpróbálnak kényszer nélkül élni. Csakhogy ez nem sikerül. Az ünnepek szokásrendjét sem a szabad választások alakítják, az ilyenkor érvényes magatartások kelléktára is a kényszer eszközeinek, magatartási szabályainak együttese, de ezeket tudatos értékrendben sajátítják el. Az ünnepek kellékei fogyasztási eszközök. Nincsenek közöttük olyanok, amelyeket a hétköznapokat fűtő energiák határoznak meg. Az emberek az ünnepeken díszesen kiöltözködnek, mert nem dolgozhatnak, az ünnepen felkeresik a templomot, ájtatoskodnak és szemmel tartják egymást. Felfrissítik kollektív összetartozásuk tárgyi ismereteit, majd nagyokat esznek és megerősítik a családi-rokoni hierarchiában ápolható kapcsolataikat. A korszak ünnepi rendje feledteti (legalábbis a kisemberek történetében) a múlt életstratégiáját, a hagyományokat új szempontok szerint rendezi. A szokásrend tudatosan vállalt kényszerűség. Sok energiájukba került, hogy sikerüljön valamit adniuk erre a látszatra. Az elit és a városi polgárok gazdagabb csoportjai a civilizált Európa öltözködési szokásaihoz igyekeztek alkalmazkodni. A társadalom többségét kitevő parasztoknak azonban ez még nem sikerült. Ennek ellenére ruhatáruk újabb öltözetekkel egészült ki. Más ruhába bújva léptek át a dolgos hétköznapokból az ünnepbe. Mindenütt és mindenkinek szüksége volt ünnepi viseletre. Rájöttek ők is, hogy a hétköznapi ruha, illetve az ünnepi viselet két