Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

személyszállításban alkalmazták. Az utazókocsi első tengelye egy vízszintes helyzetű kerék segítségével volt forgatható, miáltal a kocsi könnyen kanyarodhatott, mert nem farolt ki a hátsó része. A nyugat- és közép-európai bognárok a kocsiszekrényt a tengelyre erősített villára, a lőcsre függesztették, szakítva a prehistorikus és a római hagyományokkal. Nagyobb sebességet értek el. Nagyobb terhet (pl. a 16. századtól akár több tonnás ágyúcsövet) tudtak vontatni. Szerencsére a feladat megoldása nemcsak rajtuk múlott, de ők akár egy egész ménest vettek volna igénybe. A lovak anatómiai felépítéséhez alkalmazkodó, sztyeppéi eredetű hámmal húzták a járművet. A személyszállító lovas kocsit három, négy, olykor öt vagy hat lóval fogatolták. (Ekkor alkották meg a lóerő fogalmát.) Elterjedt az a szokás, hogy az egyik lóra nyerget raktak és az állatokat egy lovagló kocsis nógatta, miközben társa a bakon ülve tartotta a gyeplőt. A vasalkatrészek alkalmazása következtében megújult a személyszállítás járműparkja és a fogatolástechnikája. A teherszállítók viszont egyelőre még csak elvétve alkalmaztak a régi, bevált megoldásokhoz képest Keletközép-Európában újabb, talán kockázatosnak tűnő alkatrészeket társzekereiken. Legfőképpen azért, mert kevés alkalmuk adódott. Elenyésző volt az áruforgalom. A paraszt az Elbától keletre alig jutott bevételhez, szegény maradt, rossz adófizető, nehezen viselte megpróbáltatásait, ingerelte a fennálló rend. Az állatkivitel sem sokat javított a helyzeten. Ellenkezőleg! Miután a mezőgazdaság legfőbb árucikke az exportmarha lett, az állathajtók sikerei a távoli piacokon tartósították Keletközép-Európa hagyományos mezőgazdasága ágazatainak a múltból örökölt arányait, a súlypontot továbbra is az állattartás jelölte ki. Velence, Génua, Augsburg, Nürnberg és a Hanza-városok fogyasztói szelektálták a keletközép-európai parasztok teljesítőképességét. Ok viszont többnyire munka nélkül, a legelőről próbáltak gyarapodni. Alig haladt előre a mezőgazdaság belterjes üzemvitele. A hagyományos gazdálkodás azonban hovatovább korszerűtlenné vált az Elbától keletre és lassanként felépítette továbbhaladását akadályozó gátjait. Mindez még inkább elmondható a ligetes sztyeppén tartósodott állapotokról. Itt jóformán csak helyben járt a gazdaság. A 14-15. században a magyar királyok önkezelésü majorjaiként méneseket neveznek meg az egykori iratok szerkesztői. Ekkoriban nem építkezett senki sem a királyi birtokokon, senki sem tört fel ekéjével szántóföldet. A piac dologtalanságra buzdított. A király, az ország ura kényelmesen élt, erdőket és legelőket osztogatott hűbéreseinek, de maga nem gazdálkodott. Inkább udvartartásával ide-oda költözött országában, vendégeskedett, kiette alattvalóit. Ez a gyakorlat Északnyugat- és Közép-Európában volt szokás a korai középkorban. Keletközép-Európában még mindig fenntartották a régi rendszert, mert hatalmas, jól hasznosítható földtartalékok álltak az uralkodó rendelkezésére. Ugyanakkor megindult egy másik - ellenkező irányú - folyamat is, amelynek eredményeként hatalmas, kiterjedt nagybirtokokat szerveztek egyes földesurak. Hovatovább átstrukturálódott a földtulajdonlás. Keletközép-Európa gazdaságszerveződése követte az Elbától nyugatra korábban létrejött állapotokat. A birtokrendszer átalakulása kiegészült a jobbágyi munkaerő helyválasztásának megújulásával. Mintegy egyharmada a parasztoknak új lakóhelyre költözött. A régi portákat felverte a gaz, a falvak elnéptelenedtek. Csaknem mindenki szabadulni akart a jobbágyrendszer csapdájából. Kiutat azonban ritkán találtak. A gazdálkodás belterjesebbé válását Nyugaton az kényszerítette ki, hogy többen lettek, mint amekkora termőterületük volt. Erre az Elbától keletre még nemigen adódott alkalom. Kevesen voltak, mégis úgy tapasztalták, hogy nincs elegendő élelmiszerük. Még a természet is ellenük fordult. Kevesen találtak kiutat abból a helyzetből, hogy a romló klíma miatt alacsonyabb szintre esett vissza a hozam. Talán nem is kerestek. Nem volt számukra minta, nem tudták, miként újíthatják meg gazdálkodásukat. Egész Euró-