Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

pában a legegyszerűbb megoldáshoz folyamodtak, növelték a szántóterületet. Ettől azonban nem javultak a termésátlagok. Védekezve rendszerük gyorsan megtapasztalható fogyatékosságai és káros következményei ellen, ha nem is a Nyugat- és KözépEurópában tapasztalt mértékben, de valami keveset itt-ott módosítottak a művelésmódon. A majortulajdonosok és a parasztok nyugaton igyekeztek minél több trágyával javítani a talaj termőképességén. Erre kevesen vállalkoztak Keletközép-Európában. A terméskiesés ellensúlyozására a kontinensen csaknem mindenütt adaptálták a középázsiai pusztákról származó irtásnövényt, a hajdinát (Heidekorn), amelyet a külső földeken termesztettek. Ennek ellenére aratás előtt már sokuknak nélkülözniük kellett a kenyérnek valót, szenvedtek, mert már betevő falatjuk sem volt. A gazdaság - a perifériára jellemző módon - mégis mozgásba lendült. Külföldre szállították a térség nyersanyagkincsének nagyobb részét. Még mindig egyedül a külkereskedelem bizonyult jövedelmezőnek. A közvetítők jól megszedték magukat. Lipcse és Krakkó a prémkereskedelem gazdag állomása lett. A legtöbb hasznot az aranybányából lehetett kinyerni. A nemesfémeket tehát a királyok exportálták. Egyes színesfémeket, például a rezet a Fuggerek a mai Szlovákiában lévő bányavárosokból Augsburgon át Portugáliába szállíttatták, majd ott mindenféle mütyürkét állíttattak elő, hogy újabb kereskedőkkel vitessék hajószámra portékájukat az afrikai Elefántcsont-partra. Cserében aranyrögöket és Európában időtlen idők óta nagy becsben tartott elefántagyarakat kaptak a csillogó vackokért. Persze az ipari nyersanyagkivitel alárendelt helyzetbe hozza a termelőket. A kereskedők kivonják a tőkét a lelőhelyekről. Keletközép-Európa ipartörténete kezdettől fogva a függőség jegyében telt el. Mindamellett az értékcsere helyi megnyilvánulásai részévé váltak a mindennapi történelemnek. A 14-15. században Keletközép-Európában is egyre több falu jutott vásártartó joghoz, és nemsokára várossá nyilvánították legtöbbjüket. Ugyanakkor ezeken a településeken a lakosság zöme továbbra is paraszt maradt. Halmazosodott az egykori útifalu központja, a piactér lakókörnyezete. A lakosság - figyelembe véve a foglalkozása szerint kialakult értékrendet - a településen belül helyet cserélt. A szegénység a peremre sodródott. A változások ellenére még mindig a mezőgazdaság nyomta rá bélyegét a lakosságra. A túlnyomórészt agrárorientációjú népesség városa jellegzetes, mondhatni egyedülálló képződménye lett Európának. Az itteni városokban (közép-európai mintára) sok volt a szőlősgazda, s ahol a szőlő egyáltalában megterem, az iparosok és a kereskedők is bort mérnek, noha maguk nem kapálnak, ők műveltetik szőleiket. A szőlő befektetés. A bor eladható, jövedelmet biztosít rossz időkben. A szabó nem mindig tudja eladni a ruhát, lábbelit a csizmadia, de még ilyenkor is megveszik borát. A bérmunkásokkal müveit szőlőből nyert bor spekulációs tőke. Még a természet is hozzájárult gyarapodásukhoz. A klíma miatt ugyanis a kontinentális övezetben sosem lesz kiegyenlített minden egyes évben a tökéről szedett bogyók tömege, tehát ingadozik a hozam. Ám rájöttek, hogy a rekordtermésű években szüretelt nedűt tárolhatják, ha felmegy az ára, idővel értékesíthetik borukat. Dél- és Atlanti-Európa-szerte nem alakult ki ez a stratégia. A klíma más útra terelte a szőlősgazdákat. Itt nincs termésingadozás. A szőlősgazdák tájanként más és más utakon tudtak boldogulni. Amikor a 13. században Északnyugat-Európában hűvösebb lett az időjárás, Angliában vagy Flandriában befellegzett a vincelléreknek. Hollandia és Belgium már korábban is túlnépesedett, a kis tábla szőlőből (ha már nem termett a tőke!) gazdája sehogyan sem tudott megélni. Egyébként is már túl sokan voltak, ennyi embert nem tudott eltartani sem a tengertől elhódított föld, sem a szomszédságában lévő - ősidők óta lakott - tartomány. Sok paraszt kitaposott utat választva követte sorstársait. Északnyugat-Európa már az