Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

annak következtében, hogy a társadalomra, mindennapi életvitelükre súlyos tehertételként nehezedett a hűbérurak erőszakos, féktelen étvágyú kompániája. Mint minden civilizációban, most is a dolgozó embernek két ellenfele akadt: egyfelől a fizikai környezet, másfelől a társadalom realitása. A bajok abból származtak, hogy a parasztok egyáltalában nem voltak felkészülve arra, milyen megpróbáltatások is várnak reájuk. Szellemi és anyagi fogyatékosságaikat nem tudták ellensúlyozni, a mezei szorgalom téréin az időjárás anomáliái megnehezítették elviselni a mindennapok terheit. A mezei szorgalomból élők szemszögéből ítélve túlságosan megerőltetők voltak kötelezettségeik, ennek következtében munkakultúrájuk valamennyi részlete kiegészítésre szorult. Délen azért volt keserves gazdálkodni (és bizonyos mértékben még ma is), mert vékony a termőréteg és sohasem voltak kiterjedt erdőségek. Dél-Európában ezért nincsenek bőven termő erdei talajok. Ezzel szemben az Alpoktól északra, ahol ma már - technológiáink és tudományos felismeréseinknek köszönhetően - jónak mondhatók a mezőgazdaság természeti adottságai, az őskorban még csaknem összefüggő vadon akadályozta a növénymüvelőket. Ha itt akartak letelepedni, ki kellett vágni a fákat. Az őskortól a középkorig tartott az irtásgazdálkodás hosszú korszaka, s amikor elfogyott a tartalékföld, tértek át az örökszántó művelésre. A változásokat a népesedés nyomása erőszakolta ki. KeletközépEurópában ez a váltás jócskán megkésett, csak a 18-19. században következett be. A periférián még később. Bár a kontinentális klímához sok kultúrnövény alkalmazkodott, a tűlevelű erdőzónában és a ligetes sztyeppén a hőmérséklet és a csapadék kiszámíthatatlan „égi áldása" keresztülhúzta a gazdálkodók - a kultivációval kapcsolatos számításait. A „szűzföldek" elfoglalását még a 20. század második felében is sikerült a tervgazdaság tudományos címkéjével ellátni. Végeredményben - összehasonlítva a világ ősi agrárövezeteivel, ahol a legrégibb agrárcivilizációk kibontakozhattak valamikor - valamennyi európai táj kedvezőtlen feltételeket kínált a földet megművelni szándékozóknak. Európa valamennyi övezetében a mezőgazdaság még ma is sok munkát követel és szűkmarkúan, kevés terméssel jutalmazza a gazdálkodókat. A mezei szorgalomnak kell ellensúlyoznia azt, hogy minden egyes európai táj (csaknem minden összetevőjét tekintve) előnytelen természeti adottságokkal rendelkezik. Hol ez, hol az hiányzik, ahol jók a talaj adottságok, kedvezőtlen a klíma, s ahol mindkettő gyarapítaná a föld népét, alig találni rá az értékesítés feltételeire. Sehol sem dúskálhatnak a környezet ajándékaiban. A Földközi-tenger mellékén azonban a javak egyenlőtlen eloszlása kezdettől fogva kikényszerítette a csereberét, majd a helyébe lépő értékforgalom előmozdította a mediterrán civilizációk gyarapodását. Délen minden az értékcserén alapult az elmúlt három évezredben. Csakhogy ez a gazdaság mindössze kiegészítője vagy ellenlábasa volt a Mediterráneumban a természetnek, nem foglalta el a kontinens egészét, jószerével csak részleges katonai hódításokra vállalkozott, amikor is a gazdaság fenntartásához szükséges nyersanyagforrásokat merítette ki a gyarmatokon, miközben urbanizációja lényegében véve a mediterrán partvidékre és néhány nagyobb folyón felfedezett átkelőhelyekre korlátozódott. Északnyugat- és Közép-Európa egy részét a római gyarmatosítók azért hódították meg, hogy kiaknázzák az itteni nyersanyagkincseket. A vidék nem is vagy csak alig élvezte a gyarmatosítók által kialakított településhálózat adta előnyöket. A falu-város kapcsolatainak hiányában minden egyes helyi közösség elszigetelődött. Északnyugat-Európában a középkorig nem is volt szükségük az embereknek hatékonyabb, terményfelesleget előállító gazdálkodásra. A prehistória korai szakaszában, a vadászatból és a halászatból, nemkülönben a csekély hozamú agrárgazdaságból élők szinte nem is igényeltek semmiféle csereforgalmat. A rómaiak gyarmatosítása nem fogta