Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 13-15. században
át az egész kontinenst. Észak- és Kelet-Európa nem is érdekelte őket. Éppen ezért Keletközép-Európa nagy részén, a kevés számú provinciában semmiféle közvetlen befolyást nem gyakoroltak a bennszülöttek életére. Ezenközben a gazdaság fókusza a mediterrán Délről áttolódott ÉszaknyugatEurópába. Az Atlanti-Európában a középkori gazdaság, amennyiben értékközvetítésre vállalkoztak az abban részt vevő felek, két forrásból táplálkozott. Az egyik a mediterrán civilizáció letéteményesei, az arab kereskedők terjeszkedésével volt kapcsolatos. Az arab pénzek fizetőeszközzé váltak a kora középkori Északnyugat- és Közép-Európában, elsősorban az egykori római tartományokban. A másik arab pénzforrás hozamát (alkalmasint a Kaszpi-tenger partjain fekvő városok lakóinak készítményeit) Levante kereskedői, valamint ügynökeik használták fizetőeszközként és elárasztották velük a délkeleti mediterrán világot, a sztyeppét, sőt azon túl néhány gócot Kelet-Európa kereskedelmi útvonalainak csomópontjai közül. Mindkét esetben döntő szerepet játszottak a közvetítők. A kontinens nagy része ekkor még periféria volt, ezeknek az övezeteknek nem épült ki még önálló civilizatórikus gazdasága. Ezért lett a forgalom másik árama az Észak-, Nyugatés Közép-Európa határövezetében élő tengeri rablók, a vikingek kalózgazdasága. Több mint két évezred múlt el ahhoz képest, hogy a görög szigeteken lejátszódott eseményeket követően az északi kalózok terjeszkedését serkentő távolsági kereskedelem lett a gazdaság fejlődésének legfontosabb eszköze. Az értékfelhalmozás mechanizmusa ismét átalakította környezetét. Két korszak, két rendszer. Funkcionálisan azonban nem sok különbség volt közöttük. A hódítás, a rablás és a kereskedelem éltette mindkettőben a tehetősebb réteghez sorolható hajósokat. Bár sok mindent nélkülözniük kellett, az ókor, illetve a középkor hajnalán élők egyaránt úrrá lettek a technikai fogyatékosságokon. A görögöknek vitorlás hajóik voltak, a vikingek pedig eleinte evezőikkel küzdöttek az Északi-tengerrel. A találékonyság azonban az Atlanti-óceánon is fellendítette ezt a brutális megoldásokat és eszközöket aligha nélkülöző ágazatot. Háromezer év alatt egész Európában mindenütt sikerült tökéletesíteni a hajóparkot. A korai középkorban a normannok is vitorlás hajókkal szelték a hullámokat. Kelet-Európa folyamain utazó atyafiaiknak azonban még mindig evezniük kellett. A folyókon nem volt szükségük vitorlára. A felsorolt és nem említett források hozamai a kontinens egészén kiegészítették egymást, jóllehet egymással ellentétes érdekeket elégítettek ki. A gazdaság csereforgalma tehát rendezetlen, véletlenszerű volt. További problémát okozott a mezőgazdaságból élők nagy tömbje, mely minden tekintetben felkészületlen volt arra, hogy bekapcsolódjon a külkereskedelembe. Noha a parasztok egyelőre elvoltak magukban, de életüket jócskán megkeserítette sok más tényező vagy maga a hiánygazdaság. Először is az okozott problémát, hogy a 13. században egy újabb klímaváltozás keresztezte a parasztok útját. Egyre több csapadék hullott, a tél hideg volt, sokszor kifagyott a vetés, és a keservesen szerzett tapasztalataik birtokában már jó előre tudták, hogy jövőre megint sanyarú esztendő következik. Ősi beidegzettségeikkel védekezve, a gazdálkodók növelték a szántóterületet, hogy fenntartsák élelmiszer-termelésük és fogyasztásuk színvonalát. Minden erőfeszítésük ellenére nem mindenhol párosult többletmunkájuk sikerrel. A kudarcok mégsem tartóztatták fel őket, voltak olyan körzetek, ahol kétszeresére növelték a vetésterületet. Egyszersmind javítottak a talajművelés technológiáján is, mivelhogy mind szélesebb körben alkalmazták az aszimmetrikus vasú ekét, amellyel barázdákat és teraszokat szántottak a dombvidékeken. Céljukat elérni akarván új eszközeikkel többet kellett dolgozniuk a parasztoknak.
