Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

géből a mindennapi élet, a kisembereket nagy (a vidéket és a várost egyaránt átható) folyamatok sodorták magukkal, miközben - érezve a változások szelét - sokan reménykedtek, hogy kifürkészhetik a jövőt. Keletközép-Európa átmeneti övezet lett Kelet és Nyugat között. Az itt élők megtartották és ápolták kapcsolataikat a kontinens nyugati részeinek lakóival. Az egykori szláv törzsektől és a sztyeppéról érkezett néphullámoktól elárasztott területekig valamennyi tájon lezajlott az az alapvető átalakulás, amelynek energiái egészen a modem időkig működtették az itt kialakuló világ gépezetét. Keletközép-Európában az élet új értelmet nyert. A civilizált Európához igazították KeletközépEurópa lakói gazdaságuk rendező elveit, társadalmi szerveződésük mintáit és velük együtt az uralkodó ideológiák tételeit, vagyis valamennyi megnyilatkozásukat. Nem mosódtak és tűntek el azonban véglegesen hagyományaik, amelyek továbbra is a Kelethez kötötték őket. Éppen ezért még az utókorban élők sem tudtak eligazodni, ha feleletet akartak kapni arra a kérdésre, hogy vajon milyen irányt választottak maguknak elődeik? Meg lehet érteni tanácstalanságukat. Helyzetükről aligha alkottak áttekinthető képet. Mindenféle baj árnyéka vetődött reájuk. A magántörténelmet most is színezte a demográfia. Megváltozott a népesség öszszetétele. Átrendezték a régi törzsi szerveződés etnikai alapjain álló társadalmi felépítményt. Emberi minőségükben alakultak át a kortársak között (eltéphetetlennek hitt) kötelékek. A rokonság másodrangú tényező lett. Amilyen mértékben fogyott a szabad rendelkezésű tartalék föld, mindennél fontosabb tényezővé vált a vagyon. A földesurak eldöntötték, milyen adózókra van szükségük. A jövedelem foglalkoztatta fantáziájukat, nem érdekelte őket az adófizetők származása. Nekik még voltak hasznosítatlan földbirtokaik. A telepesek (hála a földesúri szervezőkészségnek!) megnagyobbították a kultúrtájat. Az urak arra számítottak, hogy a telepített parasztok révén több jövedelemhez jutnak. Éppen ezért a poroszok, a szlávok, a magyarok, az avarok stb. lakta területeken flandriai és frankföldi származású parasztoknak osztogattak földet. Annyi szántóföldet mértek minden egyes családfőnek, amennyit egy nap alatt fel tudott szántani. Nem alkalmaztak új megoldásokat, a Nyugatról telepítettek eredeti kondícióit mégis zsinórmértéknek tekintették. A telepeseknek kiosztandó földet úgy mérték, ahogyan valamikor a rómaiak számoltak. Az utódok nem tudtak jobbat kitalálni, ragaszkodtak a régi földmértékekhez. Még a telepített parasztok gazdálkodásában is ezt a normát használták, tulajdonképpen az igaerő (rendszerint egy pár ökör) teljesítménye volt a tulajdonlás alapegysége. Majd egy évezreddel a rómaiak után terjedőben volt a római kultúra a kontinens azon részén, ahol sohasem éltek rómaiak. Mielőtt a Nyugatról származó telepesek megérkeztek új hazájukba, az őslakók nem ismerték ezt a földmérési rendszert. Nem voltak tapasztalataik azzal kapcsolatban, miért kell a gazdaságokat a kimért parcellák nagysága szerint osztályokba sorolniuk. A prehistória határtalan szegénységét azonban hovatovább fel kellett cserélniük a túlnépesedés és a gazdasági rendszabályozás - hatékonyabb teljesítményekre serkentő - érdekviszonyaival. E téren sem voltak találékonyak, megelégedtek azzal, hogy készen kapott recepteket alkalmazzanak. A nemzetségek családjainak tanyavilágában (a kuszasághoz képest) átgondoltabb földhasználati-településrendszert alakítottak ki a római gyarmatosítók. Amikor tehát a régi tapasztalatok nyomán Keletközép-Európában is megpróbálták a telepített parasztok részére a földeket kimérni, szakítottak az őslakosság hagyományaival, nem akarta senki sem az ősi településszerveződés hagyományait továbbra is ápolni. A földesurak - az Elbától nyugatra húzódó tájakon - jó fél évezreddel korábbi kezdeményezések nyomán átalakították, szabályozták a településszervezetet. A földbirtokosok hűbéri jogaikat gyakorolva határozták meg a falvak alakzatait és a velük