Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 13-15. században
kapcsolatos kultúrtájat tekintették alkalmasnak arra, hogy birtokaikon bevezetendő munkaerő-gazdálkodás a legtöbb jövedelmet biztosítsa számukra. Egyáltalában nem mondható el róluk, hogy konzervatívak voltak. Most is a föld tulajdonlását kellett szabályozniuk. Két lehetőséget tekinthettek mintaként. A jobbikat választották. Eredetileg a germán-római érintkezések klasszikus területén feltűnt a 7. századi forrásokban egy új műszó, a telek. Ezek szerint a paraszt családi gazdaságáról fogalmat alkottak a jogalkotók. Ennek a kategóriának az alkalmazásával új korszakba léphettek át - a jegyzők és bírák meg az ügyvédek jóvoltából - a földtulajdonosok. Sikeresek voltak, a rendszer, a Szajna és a Rajna között elharapózott gyakorlat rendkívül gyorsan terjedt: a 8. században már Thüringiában is számoltak vele. A parcella hosszával határozták meg a telek nagyságát. A kötél (funiculum) volt mértékük. A kifejezést már a római földmérők is használták. A magyaroknál fűkötél, a cseheknél Snura, a lengyelek szóhasználatában sznur. Ez a norma a szántóföld szélén húzódó fücsík, a mezsgye. Még a tanyavilágban is kialakult az a helyzet, hogy idővel összeértek két szomszédos tanya szántóföldjei. Minden gazdálkodó közösség kialakította tehát azokat a feltételeket, amelyek között a parcellákat mezsgye választotta el egymástól. A rendszer már a bronz- és a vaskorban létezett. A gazdálkodás technológiájának konzervativizmusa miatt ragaszkodtak az ősi rendhez. Római eredetű volt a parcella szélességét jelölő 'vessző', 'öl', a virga, Rute, prut, prêt. A középkori oklevelekből az derül ki, hogy a Keletitengertől délre, Sziléziában, a Szudéta-földön, a Morva-medencében, a mai Szlovákiában, Nyugat- és Északkelet-Magyarországon a 13-14. században egészen általánossá vált a római eredetű földmérés. A teleksoros falvakban Magyarországon - a 13-15. századi iratokból kitetszően - a parasztok gazdasági udvarai mögött egy tüskés ágakból készített kerítést építettek, és erre merőlegesen húzódtak a jobbágyok szántóföldjei. (1337: Cum terris arabilibus retro ortos eorundem adiacentibus que vulgo Tornuk dicitur. 'a tornuknak közönségesen nevezett, a kertekkel szemben fekvő szántóföldekkel egyetemben'. OklSz.) A földeket tehát egy jelentésváltozáson keresztülment szóval tanórokwA. nevezték. A tanór a szláv trinik szóból származik, mely 'tüske' jelentésű. A tanárok nevezetű dűlőhöz igazodó település a leggyakoribb forma a 14-15. századi magyarországi - földbirtokokkal kapcsolatban keletkezett peres - iratokban. A történeti földrajzban ezt a formációt erdőtelkes vagy láptelkes faluként tartják számon, aszerint, hogy erdőt irtva vagy lápot szikkasztva jutottak a parasztok megélhetéshez, letelepedtek, falut építettek és gazdálkodtak termőföldjeiken. Bár a flamand, illetve a frank teleknagyság nem volt egyforma, de az Elbától keletre (elsősorban a lengyel tartományokban) német jogon birtokolt gazdaságonként kezelték valamennyit. Ezt a megoldást csak akkor választották, ha a szántóföld a paraszt lakótelkének folytatásában húzódott és a település teleksoros volt. A rendezetlen halmaz vagy tanyacsoport birtokállománya olyan összevisszaságban szóródott szét, hogy nem tudták volna a szokásos eszközökkel megmérni. Mindent egybevetve a jobbágykorszak kezdetekor összegezték tudásukat. Az antik és korai középkori technika változásait egyesítették és valamennyit alkalmazták a majorokban dolgozó kézművesek műhelyeiben, illetve a parasztgazdaságokban. A gazdaság ágazatai között azonban korszakos technikatörténeti különbségek voltak, és ezeket a fogyatékosságokat alkalmazták a teljesítményekkel együtt. Ennek következtében jelentős méretű egyenlőtlenség alakult ki a gazdaság alapvető ágazatai között, ami messzemenően befolyásolta a továbbiakban a falu, illetve a város közötti feszültségek megújulását. 26 Bardach, 1964., Bogdán, 1978., Buczek, 1969: 79-102., Burleigh, 1988., Buják, 1905: 19-84.,
