Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

társadalom intézményhálózata kezdte beteríteni Keletközép-Európát. A templomok, a kolostorok mellett új erősségeket építettek, erdőket irtottak, városokat, falvakat építettek, minden jel szerint: egy terjeszkedő társadalom megváltoztatja a kontinens egy részének arculatát. De kevesen mondhatták el, hogy sikerült megvalósítani álmaikat. A népesség zöme nyomorúságos tákolmányokban lakott. Mindenki ki akart költözni a veremházakból és az egyetlen helyiséget magába fogadó - fából szerkesztett - kalyibákból. A lakberendezéshez azonban továbbra is ragaszkodtak, amennyiben egyáltalában indokolt így nevezni a járószinten rakott tüzet, a földön szalmából, falevelekből vetett ágyat. Akik nagyobb házakat tudhattak magukénak, már nem akartak továbbra is az állatokkal közös fedél alatt szorongani. Egyre kevesebb olyan lakóházat építettek, amely csak egyetlen helyiségből állt. A ház bejáratát egy féleresz védte, némelyikben a nagyobb helyiséghez egy kisebb kamrát csatoltak. A kamrában aludtak. A kereskedők, ezek a világlátott emberek szakítottak elsőként a hagyományokkal, nekik több kellett. Az Északi-tenger melléki városokban a 11-13. század óta 5x9-10 m alapterületű osztatlan lakóházakat eszkábáltak össze. Felmenő síkokból álltak otthonaik falai. Régészek tárták fel a gerendaácsolatok maradványait (Amszterdam, Lübeck stb.). A földszintes házak tetőszerkezetét - 3—4 méteres távolságban egymástól - földbe ásott gerendák tartották és a közöket sártapasztású sövényfonat töltötte ki. Szalma- vagy nádtető volt a héjazat, de a ház nem volt lepadlásolva, belső terének közepe táján a járószinten tüzet raktak, itt főztek és melegedtek. Nemsokára megváltoztatták a ház belsejét. Közfalakat építettek. Az épület végében két-három kamrát képeztek ki - valószínűleg alvás céljára. Ez az épülettípus a 13-15. században szokványos lett vidéken is. A paraszt továbbra is közös fedél alatt húzta meg magát számosjószágaival, de ha tehette, több jószágot tartott, nagyobb férőhelyre volt az állatoknak szükségük, nagyobbra építettek a házat és családjának lakóterét is igényesebben alakította ki. Ezen a lakáskultúrán újabb építményekkel változtattak a 13. században. A velük kapcsolatos tapasztalatokat nyugatabbról, a Rajna-völgy felől érkezett kereskedők és iparosok közvetítették a Német-síkságra. Nagyobb házakat építettek. így építkeztek a kisnemesek is. A házak belvilágát mindannyian két részre osztották, az egyikben emberek laktak, a másikban számosjószágaik tartózkodtak. Hattagú család és két-négy szarvasmarha a közös fedél alatt, a két rész között földön rakott tűz ég, a füstöt nem vezették el. Az 50-70 m

2-es épület ugyan nem volt lepadlásolva, de a koszorúgerendák közeit karókkal áthidalták a jószág állásai felett és itt raktározták a szálasgabonát, s ha volt, a takarmányt. Ez a rendszer a tengerparton terjedt kelet felé, a telepített parasztok ragaszkodtak hollandiai, Felső-Rajna-vidéki stb. hagyományaikhoz. A délebbre, az Elba, a Visztula, a Duna stb. mentén alapított városok, sőt a telepített falvak építészeti kultúrája is megváltozott. A városokban alkalmazott építészeti újításokat tekintették mindenütt megvalósítandó mintának. Az előkelőségek erősségeiben, lakótornyaikat kiegészítő épületegyüttesekben szintén a nyugati példákat utánozták. A városokban, a kolostorokban (pl. a Német Lovagrend várában, Marienburgban egy kisebb házban) olykor még egy fürdőt is rendeztek be. A középkor legfontosabb funkcionális újítása lakáskultúrájukban a gőzfürdő volt. A fürdőházban kemencét, kályhát építettek, ebben tüzeltek, gőzt fejlesztvén felfrissültek és a szauna fakadjaiba öntött vízzel tisztálkodtak. A kontinens keleti felén mindenütt szokásos volt régebben is ez a fürdőkultúra, de a fürdőházat fából eszkábálták össze, vagy egy veremházban raktak kemencét és a közeli tó vizében frissültek fel, ha felhevült testtel megmártóztak (olykor télen is) a hideg vízben. A város új korszakot nyitott a tisztálkodás magántörténetében.