Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

A középkori polgárházakban még a középkor múltán is szokás volt az étkezőasztalt a lakóhelyiség egyik vagy másik sarkában felállítani, pedig ekkor már terítéket is raktak az asztalra. Őket követték a parasztok is, amikor maguk is rákaptak erre a divatra. A legszemrevalóbb ülőalkalmatosságok támlás (sőt idővel karral is felszerelt) székek voltak a középkorban. Ezeket arra használták az előkelőségek az ókor óta, hogy a jelenlévők urának méltóságát tudatosítsák a környezetükben, mert egyedül az úr ülhetett karszékben, söt egyáltalán ő ülhetett le, nem kellett állnia, mint alattvalóinak. A támlásszék trón volt. A középkori és késő-középkori „utolsó vacsora" ábrázolásokon Krisztus támlás széken ül, a tanítványok lócán vagy zsámolyokon foglalnak helyet. Az uralkodót is trón illette meg a fennmaradt képek bizonysága szerint, alattvalóik pedig körülállták őket. A királyok trónját olykor márványból faragták, keveseknek adatott meg karszékben ülni, színpadi látvány lett az ülés, holott régebben, a római villák lakói fából fabrikált székekben üldögélhettek. A középkori társadalom hierarchizálódása párosult az élet fenntartásához használatos eszközök kicsiny választékával, sőt magával a szükséggel. Az utókor ezt a hagyományt örökölte. A parasztok körében még a modem időket megelőzően az volt a szokás, hogy csak a családfőt illette meg a jog, karszékben ülni, pedig ekkor már voltak támlás székek, padok, a családtagok vagy a vendégek le is ülhettek. Hasonlatosan az ülőbútorhoz, az ágy is évezredes találmánya az emberi nemnek. Négylábú keret, amelynek képzeletbeli lapját befonják, ez a bútordarab az archaikus civilizációkban kedvelt lakberendezési tárgya volt az előkelőségeknek. Szegény kortársaik egy-egy gyékényen aludtak. Ha, mint Európában télen a talajszint hideg volt, szalmát, leveles ágakat terítettek le, tehát „ágyaztak" (a virágágyás is egy ilyen tégla alakú földhalom), de nem használtak fából, sövényből eszkábált bútort. Erre az urak tartottak igényt, és a divat a középkor folyamán elérte a parasztokat is. Ezzel egy időben egyre többen igényelték az ágyneműt is. Volt azonban egy olyan - vályú- vagy teknőszerü - bútoruk is, a bölcső, melyben a csecsemőt helyezték el. Ezt a készséget többnyire felakasztották, nehogy állatok, férgek kárt tegyenek az újszülöttben. A bölcsőt az asszony, ha a földön dolgozott, magával vitte és felakasztotta egy faágra. Értékeiket szintén egy vályúszerü ládába rakták. Mások az ókor óta (gyakorlatilag az európai bronzkori társadalmakban) ismerték, miként lehet a széthasogatott farönkből ládát ácsolni. Ennek a bútornak használata a modern időkig fennmaradt. Bár a 13. századi Hollandiában a hajóépítő üzemek fürészmalmai által gyártott deszkák selejtjeiből, tehát a rövidebbekből, fektetett hasáb alakú ládákat állítottak elő és ezekbe tették a drága miseruhákat. Keletközép-Európa laikus köreiben a háztartásokat azonban ekkor még nem hódította meg a középkori divat. Noha a szokás az Északi-tenger hajósai révén minden egyes tengerparti országban elterjedt, és a középkor második felében az arisztokraták követték a papokat. A drága női (olykor férfi-) ruhákból egyet-egyet - külön-külön - ilyen ládában helyeztek el. A divat átjárta a társadalmi rétegeket és nem állt meg a nyelvi, etnikai határoknál. Az emberi nem természeténél fogva nemzetközi intézményként működik. Az emberek újításainak haszonvételét nem lehet korlátozni, a találmányok mindenütt elterjednek, ahol befogadásukhoz elegendő készsége van valamely társadalmi csoportnak vagy rétegnek. Keletközép-Európa lakóinak fogyasztási kultúrája is ennek a szabálynak megfelelően alakult. Ami a tárgyi környezetet illeti, valamelyest javult a lakberendezés terén a helyzet az ezredfordulót követően, több célszerű és kényelmet biztosító készséggel szerelkeztek fel, amikor már (miként egy bebábozódott rovar teszi) kibújtak a barbárság kényszerzubbonyából és az egyes társadalmak maguk is expanzívabbá váltak. A feudális