Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

mélyedéseket más célra is használták. Egyes fülkékre faajtót erősítették, ezekben a szekrényekben tartották értékeiket. A téka középkori bútordarab, amely tulajdonképpen mindössze egy ajtóból áll. A „lovagterem" közepén hosszabb asztal állt, ez volt a lakberendezés legfontosabb találmánya. Olykor több mint egy tucat éhes száj telepedett mellé. Valamennyien férfiak voltak. Ebben a lakrészben tulajdonképpen minden hely a teremtés koronáié volt, az egész reprezentációból kimaradt a gyengébb nem. A gyerekeket, jó, ha megtűrték. A férfiak zsámolyokon vagy lócán ültek, az asszonyok (ha egyáltalán beengedték őket) uraik háta mögött álltak, és a gyermekek szokás szerint - anyjukhoz hasonlóan - szintén állva étkeztek. Ehhez a régies rendhez a parasztok szinte a modem időkig ragaszkodtak. Ha az egybegyűltek mulatságára játékot rendeztek vagy színielőadásról gondoskodtak, az ablakmélyedésekben a nemes hölgyek számára is elhelyeztek ülőalkalmatosságokat. (Az ülőfúlkéket később sok polgárházban is előszeretettel képezték ki a kapualjakban. Itt lebzseltek a cselédek, és itt működtek a későbbeni „bögrecsárdák" módjára a szőlősgazdák által fenntartott borkimérések.) A középkor második felében a kisebb várakban kiképzett „lovagterembe" az asztalt csak étkezés céljára cipelték be, nem tartozott a felszereléshez. A terem keskenyebb oldalán egy kulissza-falat is felállítottak és előtte ültették le a ház urát, valamint a legmagasabb rangú vendégeit. Ezt a szokást a városlakó polgárok is átvették. A római gazdagokról azt írták kortársaik, hogy fekhelyükön heverészve és félkönyékre támaszkodva falatoztak. Kortársaik, a kisemberek a földön ültek, mikor ettek. Később minden megváltozott. Néhány évszázad alatt átalakultak az étkezési szokások. Már a középkori toronyban sem kellett a földön ülve megtölteni bendöjüket az előkelőségeknek, noha a hagyományok erre kötelezték volna őket. Valamikor a klánvezérek famíliái még így laktak jól. Középkori utódaik azonban már nem tisztelték mindenben hagyományaikat. Megteremtették a kényelem látszatát, a lakberendezés változtatott magatartásukon. Az étkezés lehetőleg lakoma volt. Alkalom és tárgyi bizonyossága a résztvevők kiválóságának. Színterén csak az előkelőségek tartózkodhattak. Az étkezőkonyhában kialakított pompához, legfőképpen a traktához vezető lépcsőre (mindenkit megelőzve) a hatalmasak tehették lábukat, közrendű (hacsak nem felszolgálóként dolgozott valamely lakomán) nem jutott be a „lovagterembe". Őseinknek, hajói akartak lakni, alkalmazkodniuk kellett a hierarchikus rendhez, a vendéglátás kötelezettségeinek hódolva, kizárólag az urak caplattak fel a „lovagterembe" vezető lépcsőkön. De ugyanők alakították át a divatot is, majd nemsokára őket utánozták kortársaik. A korai középkorban kis házaikban, vagy, ha az idő engedte, annak udvarán guggolva, néhol törökülésben kuporogva lakomáztak a közrendűek (így a parasztok is). Ők sem használtak evőeszközöket. Az európaiak zöme még nem különült el az archaikus civilizációk lakóitól. Kézzel ettek. A húsdarabot megfogták, a kását ujjaikkal kicsipkedték a tálból. Attól kezdve, hogy a középkor második felében a nemesek változtattak étkezési szokásaikon, a közrendűek előtt ott voltak a követendő minták. Mégis lassan változott az etikett. Pedig az evőeszközkészlet akkor sem számított nagyobb szabású beruházásnak. Mindent egybevetve az étkezési szokások változására csak a középkor végén és azt követően került sor. A kisemberek családjaiban is kialakult egy ültetésrend, ami összefüggött a lakáskultúra átalakulásával. Már a prehistorikus Közel-Keleten rájöttek ugyanis arra, hogy a lakóház fala mellett lócát ácsolhatnak fából vagy építhetnek kövekből, agyagtéglákból. A padon ülni és aludni egyaránt lehetett. Fatörzsből zsámoly magasságú széket is faragtak, majd körülülték étkezéskor a tál ételt. Az alacsony asztalt ide-oda rakosgatták.