Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

Még olyan kiterjedt épületkomplexusban, mint amilyen a Német Lovagrend 13. században Marienburgban - helyben égetett téglából - épített vára volt, nem érezték a szükségét annak, hogy más megoldást találjanak ki. (Egyébként a Lovagrend várának védmüvei szinte bevehetetlenek voltak, a II. világháborúban a Vörös Hadsereg lövegek és bombázó repülőgépek tüztámogatásától kísérve, harckocsikkal és rohamozó gyalogsággal sem tudta elfoglalni ezt az erősséget.) A tornyokban az egyes szinteket elválasztani akarván, emeletenként a talajjal párhuzamosan gerendákat építettek a falakba, s azokra pallókat raktak. (Volt, hogy a kőből épített boltozatot utánozva, a gerendákat félhengert alkotva fektették egymás mellé. Erre azonban ritkán került sor. Csak egy szintet tudtak ily módon kialakítani és túlságosan sok szálfára volt szükség. Már az építőanyag szállítása is szinte megoldhatatlan problémák elé állította őket.) Egyelőre még nem építettek kőből vagy téglából boltozatos fedémeket. A római hagyományokat ápolva már az ezredforduló óta sok városi házat (és főleg később) számtalan várbeli épületet - részben vagy egészben - alápincézetten építettek, hogy ott tárolhassák készleteiket. Minden lakásul szolgáló ház többfunkciós volt. Pincéjében élelmiszereket raktároztak, a polgárházaknak legfelső emeletét vagy a padlásterét áruraktárnak rendezték be. Bár az istállót a várak többségében egy másik épületben alakították ki, a ház földszintje mégsem maradt kihasználatlanul. Rendszerint itt jelölték ki az őrség tartózkodásának helyét, mert ezt akár fűthették is. Nyitott tűzhelyet építettek, s fölötte - a középkor második szakaszában - egy kürtöt képeztek ki, hogy elvezessék a füstöt. Ezen átjutottak az égéstermékek a kéménybe, mely a tűzhellyel rendelkező helyiség feletti emeletek szintjén haladt át, majd végül kijutott a tető héjazatán át a szabadba. Erre a kéményre akár több szinten is csatlakoztathatták a szabad tűzhely kürtőjét. Gyakorta tároltak a földszinten fegyvereket, a páncélzatot, a lovagok vagyonának legdrágább - a hadfelszereléshez tartozó - kellékeit. Az előkelőségek otthonai sok évszázad alatt töltődtek fel - az újkorban már javarészt fölösleges, presztízsigényeket kielégítő - berendezéssel. A középkorban ezek az építmények még nem voltak bútorraktárak. A legtöbb lakótoronyban megelégedtek a falakkal. Lakberendezésről úgyszólván nem is gondoskodtak. Egyelőre alig voltak bútoraik. A szegényes lakáskultúra a bronzkori mediterrán tornyok építése óta meghatározta a magántörténelmet, és a helyzet csak a középkor második felében változott meg. Ahol a földszinten konyha volt, egy nagyobb termet alakítottak ki, azt fűtötték és itt is étkeztek. Egy nagy asztal mellé telepedtek le, ülőalkalmatosságokra volt szükségük és olyan szekrényekre, melyekben az asztalneműt, a terítéket tárolhatták. Ez utóbbiakat úgy képezték ki, hogy az étkezéskor használatos - díszes - edényeket látni lehessen, díszítsék lakásukat. Lassanként bebútorozkodtak. A lakberendezés divatja az őskor óta nem sokat változott, mikor már nem erődítményben laktak, a toronyból vár lett, majd kastély, a lakáskultúra némileg átalakult. A folyamat megállíthatatlannak tűnik. A változások idővel felgyorsultak. A középkori várak lakói kezdték átrendezni mesterséges környezetüket, másként akarták élni magántörténelmüket, mint őseik. Ez azonban eleinte csak úgy-ahogy sikerült nekik. Meg kellett elégedniük a szegényes technikai adottságaikkal elért teljesítményeikkel. A várban (még fényes nappal is!) csaknem mindenütt sötétben kellett tapogatózniuk. Gyantás fadarabokat, faggyúgyertyákat, mécseseket égettek, füstöt és bűzt árasztva környezetükben. Már maga a „lovagterem" is úgy volt építészetileg kiképezve, hogy a külvilágból érkező napfény csak az egyik oldalán hagyott ablakokon át árasztotta a világosságot. Az ablakmélyedések alatt ülések, rangosabb épületekben ülőfúlkék voltak. A falban kiképzett