Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

falat húztak a sütés-főzésnek, illetve a lakmározásnak rendeltetett helyiség közé. Innen nyílt a legtöbb toronyban egy másik helyiség is, a hálókamra, itt aludt a várúr egész famíliája. Ennek a fűtetlen, télen ugyancsak hideg odúnak a falára szőnyegeket, takarókat aggattak, mert a textil szigetelte a lakályosnak aligha mondható helyiséget. Más épületekben a hálót a következő emeleten rendezték be, nem is elégedtek meg egy közös hálóhelyiséggel, bár olykor falakkal el se választották egymástól a kicsiny kamrákat, inkább pokrócokat, takarókat feszítettek ki válaszfal gyanánt. A legtöbb toronyban nem építettek lépcsőt, az emeletre rendszerint egy falétrán kapaszkodtak fel. Az étel készítése, illetve fogyasztása céljából a legrégebben épített várakban soha nem igényeltek két különálló helyiséget, a két funkció elválaszthatatlan maradt. A kései középkorban azonban, amikor a váraknak már alig volt hadászati rendeltetésük és uraik kastélyaként pihenő, vadászó, idejüket mulató társaságok számára szállásként szolgáltak, az egykori konyha + ebédlő reprezentatív „lovagterem" funkciót kapott. A lakókonyha látványa bántotta az arisztokraták szemét, a múlt hagyományait nemsokára polgárok, majd idővel parasztok ápolták. A sok üggyel-bajjal járó komfortnélküliség végeredményben a középkori arisztokrácia lakásaiban két alappilléren nyugodott: a lakókonyhán és a hálókamrán. Egyetlen helyiségben nem tudtak létezni az előkelőségek. A füst miatt választották ketté a lakóteret. A két - funkcionálisan eltérő - helyiségnek különválasztására az európai lakáskultúra történetében az őskor óta törekedtek. A parasztok fáradozásai azonban akkoriban ritkán voltak sikeresek. Egyébként is, kivételes teljesítmény az európaiaké. A többi kontinensen ez az igyekezet nem módosított a lakáskörülményeken. Az otthon másutt mindössze egyetlen belső térből állt. Európában a középkor óta a két helyiségből álló otthonuk építésével a fűtésrendszer hiányosságait igyekeztek kárpótolni a lakók. Az alvókamrában nem fojtogatta őket a fust. A periférián ezt a lakáskultúrát még nem sikerült megvalósítani a parasztoknak, de - közép-európai példák nyomán - Keletközép-Európában igen. A többszintes torony oldalához épített lépcsőn kapaszkodtak fel a bejárati ajtóhoz. Lakókonyhába jutottak. Alattuk volt az istálló. A hálóhelyiség egy harmadik emeletet foglalt el. A középkorban sok toronyban több köztes falat húztak fel ezen a szinten, hogy elválasszák egymástól a ház - rangjuk szerint össze nem illő - lakóit. A külső falakat nem ritkán méter vastagnak rakták. Ami statikai tudásuk fogyatékosságairól legalább olyan mértékben árulkodik, mint arról, hogy csak az „erős vár" védelmében érezték biztonságban magukat. Öklömnyi ablakokon jut némi világosság az épület belsejébe. Nyíllal se tudják megsebezni a lakókat! így biztonságosabban érezték magukat. Az ostromlóktól vizesárok és sánc is védte az építményt. Az árokból ivó- és főzővizet mertek, noha szükségüket az építmény mellett végezték el, így a legtöbbször fertőzött vízhez jutottak. A konyhában a nagyobb tornyok járószintjén kutat is ástak, mellette pedig több gödröt, ahová a szemetet öntötték. A hulladékból szivárgó lé aláfolyt az ivóvizet adó rétegbe. A 12. század utáni építmény-komplexusokban az árkon egy híd ívelt át, amelyet ostrom idején összeromboltak a várbeliek. Amikor később a toronyépítészetnek újabb igényeknek kellett megfelelni, a korábbihoz mérten jóval nagyobb udvart kerítettek el és ott több - különféle rendeltetésű - épületet emeltek. A várbeliek terjeszkedtek, az udvaron kutat ástak stb., megváltoztatták az erősség funkcionálását. A fegyveres kíséret helyét egy kisebbfajta zsoldos sereg foglalta el, tagjait már csak a pénz fűzte a várúrhoz, nem voltak atyafiak. Külön kaszárnyaépületben kvártélyozták el őket. A várban a legfontosabb épületnek, az egykori torony jogutódjának - a vár árkára nyíló - nyílása mellé egy padot ácsoltak, hogy odakucorodva alápottyanthassák anyagcseréjük végeredményét.