Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

képes falakat. Bár a Mediterráneumban a középkori városok lakói, ha lakóházakat emeltek, továbbra is ragaszkodtak - az ókorban elterjedt - középudvaros, átriumhoz csatlakozó helyiségek sorából álló családi házakhoz, de ötleteik az Alpoktól északra (főként a klíma különbözősége folytán) sehol sem váltak be. A római provinciákban (főleg vidéken) még építettek ugyan ilyen házakat is a gazdagoknak, később már senki sem akart bennük lakni. Az atrium a belső udvarnak keretet adó tornácról kapta nevét, azt pedig a füstről (ater - 'füst') nevezték el, mert (nem lévén kéményük) az egyes helyiségekből, mindenekelőtt a konyhából égéstermékek áradtak a tornácra nyíló ajtón át a szabadba. Jobb híján ilyen épületekben laktak a villalakók is, mert a fűtésrendszeren ekkor még nem tudtak változtatni. Az újkori Közép-Európa városaiban a szegény emberek szintén hasonló technikával rendelkező földszintes vagy emeletes - középudvaros - házakban laktak. Sőt sokan még ma is ilyen odúkat bérelnek, nyomorúságos lakbérükkel szavatolva a háziurak biztos megélhetését. A konyhából és szobából álló lakáskákba az udvar felől (az emeleteken) egy körfolyosón végighaladva lehetett bejutni. Az átriumból nem lett palota. A kisemberek a konyhában laktak, a szobában aludtak. (A közép-európai nagyvárosokban társadalmi kategóriát jelzett az emberek szóhasználatában a „konyhalakó proli".) A konyha tüzének füstje valamikor az ajtón át távozott. Az újkorban kéményt is építettek. Erre rácsatlakoztatták az eleddig fűtetlen hálókamrában felállított kályha füstelvezetését is. Ettől kezdve hálóhelyiségük fűtött szoba lett. A szobában azonban sehol sem gyújtottak tüzet a kályhában - vasár- és ünnepnapok kivételével. Ilyenek voltak Bécs, Prága, Krakkó, Varsó, Budapest stb. tömeglakásai a 18-19. században. Az emeletre csigalépcsőn jutottak fel a lakók. A lépcsőház mellett volt a közös árnyékszék, egy tőzeggel vagy fahamuval fedett - fekáliával töltődő - láda, az udvaron pedig (jó esetben) a kút. Az egykori bérházak udvarán sok helyütt még ma is használják a közös kutat. Alkalmasint az ókori lakáskultúra emlékeit tanulmányozhatjuk napjainkban is bármely nagyvárosban. Az ókori példákat tehát itt-ott felhasználták a nagyobb városokban, mert a nincstelen kisemberek, napszámosok stb. ilyen házakban húzták meg magukat. A házbérrel sokszor adósak maradtak, az egykori iratok megőrizték a háziurakkal vívott háborúskodásaik emlékeit. Mindenféle feszültségek ellenére, ez a lakáspolitika mégis jövedelmezőnek ígérkezett, mert az ipari forradalom előestéjén újra divatba jöttek az évezredes lakónormák, az átriumos házból körfolyosós épület lett. Más lett a városi lakosság foglalkozása, összetétele. Az átalakulás forradalmi gyorsasággal ment végbe. Az újkorban rohamosan telítődtek a városok, hatalmas - a középkorban ismeretlen méretű - tömeg keletkezett, a kétkezi munkájukból, a bürokráciából, a szolgáltatásokból élőknek otthonra volt szükségük. Az átrétegződő társadalom megtöltötte a siralmas látványt nyújtó odúkat. Ezzel a hagyománnyal azonban a középkori városlakók többsége, mert családi gazdaságából tartotta fenn magát, még nem élt, sorsát más keretekbe gyömöszölte. Az Alpoktól északra épült középkori családi házak előképeként senki sem választotta az ókori átriumos házat. A prekapitalista társadalmak története során a törzsökös elit egyaránt választotta lakóhelyéül a vidéket és a várost. A nemesség tehát mindenütt jelen volt, jóllehet a nemesek alkották az egyetlen olyan társadalmi képződményt, amely nem kétkezi munkából vagy szellemi tevékenységből tartotta fenn magát, ám ennek ellenére valamennyi rendszerben nélkülözhetetlennek bizonyult. Nincsen olyan nemes, akiről egyáltalában elmondható lett volna, hogy termelő vagy hasznos munkát végzett. Csoportjuk gyökerei