Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

lenyúltak a prehistória mélyebb rétegeibe. Sok hasonlóság volt felfedezhető mindenkori életkörülményeikben is. Lakásviszonyaikban, öltözködésükben és étkezési szokásaikban valamennyi társadalmi közeget megelőztek az újítások terén, ők képviselték a divatot. Bár jobbára csupán a fogyasztási kultúrában kezdeményeztek változásokat, mégis megőrizték vezető szerepüket a társadalomban. Ok rendelkeztek az ehhez szükséges eszközökkel. A nemesek családjai életüket és vagyonukat védték, fegyverekkel voltak felszerelkezve, hadra fogható kíséretük vigyázott rájuk. A társadalom elitjének lakásai többnyire inkább erődítményeknek épültek, mintsem hogy a kényelmes otthon benyomását keltsék. Mindamellett a lakáskultúra hasznos újításait az ő otthonaikban hajtották először végre. Az itt lakók életben akartak maradni, sőt túlélni másokat. A komfort és a kényelem - szándékuk szerint - másodlagos tényező volt számukra. A nemesi fészkek többsége emeletes ház volt már a legrégibb idők óta. Gerendákból ácsolt, sövényfonású, sárral tapasztott falakkal határolt iromba tákolmánynak vagy kövekből rakott monstrumnak tűnik valamennyi. Leendő lakóik a környezetükben található anyagokból építkeztek. Minden egyes torony küllemét és használatának időtartamát az határozta meg, hogy építői milyen nyersanyagot találtak helyben. A szaktudás egyelőre nem játszott olyan nagy szerepet, mint azon igyekezetük, hogy kihasználják a környezet adta lehetőségeket. Végeredményben az alkalmazkodás vágya befolyásolt minden építkezést. Jószerével az első lépéseket tették meg, az architektúra törvényeit alig ismerték, de vállalkoztak feladatukra és kinyilvánították azon igyekezetüket, hogy át akarnak lépni a természet által késznek kínált megoldások határán. A torony a legmagasabb ember alkotta képződmény az épületek sorában, bár a létesítmények nem mondhatók mai mértékkel ítélve - kimagaslóaknak. Ennek ellenére minden torony bizonyíték arra nézve, hogy az elit ki akart bontakozni a természet szorításából, miközben igazodni volt kénytelen a készen kapott feltételekhez. Őseinknek a maguk teremtette környezeti kultúrájában a toronyépítők mind igazolták, hogy felül akarnak emelkedni a világ felszínes kínálatán. Végeredményben számolniuk kellett mindannyiuknak azzal, hogy a társadalom biotópja meghatározta lehetőségeiket. További problémát jelentett a szűnni nem akaró háborúskodás és belviszály, ami arra késztette az építkezőket, hogy jól védhető épületeket emeljenek. Volt ellenségük szép számmal. Azonkívül, hogy vastag falú tornyot építettek, körülárkolták azt és palánkkal kiegészített sánccal is védték legrégibb „váraikat". Az árokkal, palánkkal körülkerített toronyban gubbasztva már sokan (a klánfőnökök közül is) biztonságban érezhették magukat. Jó okuk volt erre. Mindenekelőtt nekik kellett védekezniük holmi rablóktól (esetleg atyafiságos haragosuktól), mert vagyonkát csak ők halmoztak fel. Hogy készleteiket gyarapítsák, időnként úgy érezték, el kell hagyniuk biztonságosnak remélt fészkeiket, ilyenkor megtámadtak más tornyokat, mert aki legyőzi a konkurenciát, vagyonosabb lesz és magasabbra emelkedhet a ranglétrán. Éppen ezért a klánfőnökök, bár mindannyian kiskirályok, lókötők, haramiák voltak és mindig meggazdagodtak a mások kárára, köztiszteletnek örvendtek saját famíliájukban és az egész rokonságban. A toronylakók kíméletlenül harácsoltak, ezek a korántsem jámbor atyafiak - szinte megnyúzván ellenlábasaikat - feltornászták magukat szerető vagy acsarkodó rokonaik hátára. Sehol sem válogattak az eszközökben, annak reményében élősködtek, hogy érvényesülhetnek életvezetésükkel. Elképzeléseik beváltak. Még gyakrabban kegyetlenkedtek az idegenekkel. A vezérek, majd kései utódaik, a lovagok nem alkalmi tolvajok voltak, mindannyian professzionisták - a többi rabló között. Az útonállás hozzátartozott mesterségükhöz. A lovag eszményképe természetesen nem a haramia volt, noha annak eszközeit vette igénybe, ha meg akart gazdagodni. És melyi-