Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

A többi iparágban csaknem minden feltétel adott volt, a mesterembereknek nem kellett kanyargós utat bejárniuk, még csak nem is kellett változtatniuk a kézműves technológiákon. A sörfözők vagy a szappanfőzők ugyanúgy dolgoztak, mint korábbi telephelyükön, a pékeknek és az ezüstmüveseknek vagy a nyergeseknek sem kellett új munkafogásokat, gyártási folyamatokat elsajátítaniuk. A bőripari műhelyekben azonban más volt a helyzet. A szűcsök, a vargák, a szíjjártók stb. új eljárásokon törték a fejüket. Ez arra utal, hogy növekedett a termékeik iránti társadalmi kereslet, bővült a piac. A művészi igényű iparágakban tapasztalták a legkisebb keresletet. A gyertyaöntők, a kőfaragók, a mozaikkészítők, a festők, a harangöntők, az üvegmüvesek stb. a kolostorokban élők teljesítményei kielégítették a társadalmi szükségleteket. Egy-egy beruházáson sem tartózkodhattak sokáig, noha kevesen voltak a szakiparosok, akiknek nagyobb része a kolostori hálózat adottságait kihasználva vándorolt, majd letelepedett rövidebb-hosszabb ideig az egyes intézményekben. Az építkezéseket ők fejezték be. A vándorkereskedelem és a vándoripar azoknak a társadalmaknak a teljesítményeit növeli, amelyekben csaknem mindenki paraszt vagy pásztor és ahol az urbanizáció alig haladt előre. A többi iparos működése azonban átalakította a kereskedővárosokat. A mesteremberek sokasága megváltoztatta a középkori városok foglalkozási statisztikáját, az iparosok átalakították a gazdaságot, miközben úgyszólván csak ők duzzasztották a városlakók tömegét. Egyre többen voltak. Még a kisvárosokban is főleg mesteremberek laktak. Az ókori városok lélekszáma alig hasonlítható a középkoriakhoz. A két kezük munkájából élők mégis többen voltak, jóllehet a középkori városokban kevesebb volt a lakó, mint az ókoriban. A középkori városlakókat nem a város tartotta el, ők tartották el a várost. A korábbi civilizációkhoz és a többi kontinens hatalmas metropolisaihoz képest a kézmüiparosok középkori kisvárosai sajátosan újszerű képződmények a világtörténelemben. Keletközép-Európában nincsenek számottevő ókori előzményei az urbanizációnak. További különbségek is adódnak. A korábbi társadalmi rendszerekben alapított városok a hatalom és a kereskedelem központjai voltak, a bürokrácia és a kalmárság töltötte meg bennük az épületek zömét. Az archaikus civilizációkban és az antikvitásban épült városokkal összehasonlítva a középkori városkákat, elmondható, hogy falaik között egyre inkább túlsúlyra jutott a kézműves lakosság, ez az adózó, tehát nem a szolgáltatásokból és a nyerészkedésből élő közösség, amely ellátta a vidéket használati cikkekkel, ő maga pedig fogyasztója lett a parasztok termeivényeinek. Kis lépések, amelyekkel azonban a társadalom haladása megváltoztatta útirányát. A változás azért korszakalkotó, mert a termékeinek értékesítéséből élő mesterember kevés volt ugyan a középkori társadalmakban, de az egymásra utalt csoportok szerepét döntően ők határozták már meg. Mindamellett a fogyasztási szokásokat alig sikerült megváltoztatniuk, hiszen az iparűzők többsége a falusi háziipar vagy a paraszti házi szorgalom korlátait nem lépte még át. Mindamellett a paraszti szorgalom mellékes (ipari) teljesítményei már a prehistóriában hozzájárultak a gazdaság cserefolyamatainak megújulásához. A teljesítmények elsősorban az ökoszisztéma következményei. Ahol kiterjedt juhlegelők vannak, gyapjútakarókat szőnek. A bükkfaerdők tisztásait művelő parasztok aligha számíthatnak bő gabonatermésre, fából faragott szerszámokat kell készíteniük. A háziipar ősidők óta a szegénység bölcsőjében nevelkedett. A középkor végén jutott csak abba a helyzetbe, hogy néhány kalmár megszervezze a környékbeli parasztok rendszeres ipari tevékenységét. A kereskedő exportálja a paraszti termékeket. A Keleti-tenger partvidékének és a Baltikumnak lenvászna eljut a Hanza-városokba. A Morva- és a Cseh-medence városainak