Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században
környékén is szervezik a lenszövőket és a gyapjúfeldolgozókat. A középkor első felében azonban nincsenek a háziiparnak előzményei Keletközép-Európában. A városokban lakó mesterek gazdaságilag ugyanezen a pályán mozogtak. Egyelőre kevesen voltak és nem is szervezte meg senki termékeik értékesítését. A társadalom egészén belül még nem is volt számottevő súlyuk. A 3.3. fejezetben említett - 1300 körül Eszak-Itáliában írott - erkölcsi értekezés, a „Uber de moribus" című sakk-könyv szerzője, Jacob de Cessola már egy korán átrétegződő középkori társadalom képét rajzolta meg. Környezetéről is olyan képet tudott csak festeni, amelyben a parasztok voltak a főszereplők. A mintegy száz kéziratos gyűjteményt kompiláló barát azt állította, hogy a parasztokat kell mindenekelőtt számon tartani a társadalomban, s azt, hogy közéjük sorolhatók a kertészek és vincellérek is. A második sorban áll a kovács, mert készítményeit használja a lovag, a negyedikben a jegyző, azután - a király előtt - a kereskedő, kit követ az orvos, a zarándok, az őr (kapus, ajtónálló, éjjeli őr stb.), végül utolsóként a semmirekellő, a szerencsejátékos (akivel együtt tartható számon a bohóc, a kéjnő, a kém, a küldönc és a futár). Ebbe a rendszerbe ősidők óta nem tudtak beilleszkedni a kereskedők. A prehistóriában a házalókat nyelvük vagy származásuk szerint különböztették meg. A finnek például 'szász'-nak (saxa) mondták a kereskedőt. 24 3.9. UTÁNOZANDÓ PÉLDÁK A VIDÉKNEK: LAKÁSVISZONYOK ÉS MÁS ÉLETKÖRÜLMÉNYEK A magántörténelem leginkább arról szól, hogy mindenki nagyobb és célszerűbben használható, lakályosabb otthont akart építeni magának. Hosszú korszakokon át azonban nem sikerült elérniük céljaikat. A kisemberek többsége a középkor végéig olyan lakáskörülmények között élt, mint őseik - évezredek óta. Bár benyomásaikat nem tudjuk értékelni, de feltehető, hogy lakásaikat mindannyian szűknek, kényelmetlennek érezték. Ha változtatni is akartak volna korábban a sanyarú állapotokon, semmi esélyük nem lett volna a boldogulásra. Még ötleteik sem voltak arra nézve, hogy miként lehetne átalakítani otthonaikat. Tanácstalanok voltak. A ókor és a korai középkor középületeinek megmaradt romjai nem nyújtottak másolható példákat. A vidéki és városi villák még kevésbé tűntek alkalmasnak arra, hogy építészeti megoldásaikon okulva példaképeket találjanak maguknak az építkező kisemberek. A falusi és városi köznéphez tartozóknak - otthonaiknak tökéletesebb kivitelezéséhez - eredeti felismerésekre lett volna szükségük. Az alapvető probléma az volt, hogy az épületek társadalmi-vagyoni adottságai közötti távolságot nem tudták áthidalni. Az antik urbanizáció hanyatlását követően sok veszteség érte még az elitet is. Az előkelők (falun és városon) szegényesebben és a lakályos otthon berendezéseinek hiányával éltek, mint egykor az ókori gazdagok. Ráadásul Európa egy részén (elsősorban a háborúk következtében) megszűnt minden élet a városi házakban, elaludt a tűz, kihűltek a falak, lyukak tátongtak a tetőn, sok helyütt még az is kétségessé vált, hogy vajon túlélhetik-e lakóik a rájuk szakadt nyomorúságot, életben maradnak-e egyáltalán. 24 Brandl-Creutzberg, 1976., Bühler, 1929., Carus-Wilson, 1954., Cerman, 1993: 281-320., Coornaert,1948: 22-55., Gimpel, 1977., Reith, 1991., Singer-Holmyard-Hall, 1954-1957/I-V., Treue, 1955., Thrupp, 1965/III: 230-80., Wagner, 1978., Walker, 1971., Wasiutynski, 1936.
