Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

rákban alkalmazott középkori találmány volt az emberi izomerőt többszörösen hasznosító találmányt. Erre valószínűleg Itáliában került sor. Az újítás az ezredforduló után terjedt az Elbától nyugatra épült kolostorokban, majd a városi műhelyekben. Európának keleti részében még nem jöttek rá az emberi erővel dolgozó - aszinkron meghajtású munkagép használatának előnyeire. A majorokban textíliát (főleg posztót) állítottak elő. Festették is a szálakat. A gyapjúfeldolgozásnak egy másik módja a nemezkészítés. A nomád pásztorok évezredes tapasztalatok birtokában nemezzé dolgozták fel a juhok gyapját. Először egy íj húrjával tömörítették a szálakat, majd egykarú emelők elvén működő kalapácsokkal és lovak patájával tapostatva filcesítették a gyapjúszálakat. Tömör, vizet át nem eresztő anyagot nyertek. A szövött gyapjúszálakat, a posztót is tömörítették ezzel a eljárással. Az ősi technikákat még általánosan alkalmazták a középkor hajnalán. Az agyaghurka spiráljából elkészítették az edény falát, ám sok helyütt nem az iparosok állították elő az edényeket, hanem a parasztasszonyok, akik háztartásuk mellékmunkájaként oldották meg feladataikat, férjeik pedig a terméket a cserekereskedelem által terjesztették. Még a mesteremberek sem ismerték a lábbal hajtott fazekaskorongot. A korong mindössze egy fél méter magas henger volt, a felső lapjára tett agyaggombócon dolgozó fazekas guggolt vagy a földön ült, egy másik közreműködő pedig két kezével forgatta a hengert. Mindketten egy gödör szélén ültek, hogy lábuk ne akadályozza őket munkájukban. Az egész produkció az ókori korongolásra emlékeztet, a technológia színvonalát tehát több mint egy évezrede nem emelték meg. Csak a műhelyekben dolgozó fazekasok korongolták az agyagot, hogy abból cseréptálat, korsót égessenek. Díszítőhajlamukat egyáltalában nem akarták érvényesíteni. A régészeti leletek igénytelenségükről tanúskodnak. Felismerték, hogy a napon szárított félkésztermékekből cserepeket égethetnek. Rendszerint egy gödröt ástak (vagy a domboldalban aknát mélyítettek) és abban tüzet rakva hevítették az edényeket. Kemencéjükben azonban nem tudták optimálisan megoldani az oxigénellátást. Az agyag és a cserép közötti távolságot számottevően csökkentették ugyan, de még messze voltak a tökéletes megoldástól. A cserepet ekkor már 700800 °C-on égették ki. Az 1000 °C hőmérsékletű kemencét csak az ezredforduló után tudtak építeni a középkorban. Talán az arabok voltak először sikeresek. Mindenesetre a Mediterráneum nyugati felén újult meg a kerámiamüvesség, majd spanyol, provanszál és itáliai kollégáik próbálkozásai váltak be. Csak a középkorban sikerült ezt a módszert általánosan alkalmazni a Rajna-mellékén a német fazekasoknak. Keletközép-Európába nyugatról hozták magukkal a mesteremberek a jobb minőséget szavatoló technológiát vagy csak átvették távoli kollégáiktól a mesterfogásokat, kamatoztatva személyes érintkezésüket (Bizonysága a történteknek, hogy lengyelül a ferde helyzetű fazekaskemence neve német kemence. A nagyobb oxigénellátást és ezáltal hőhatást biztosító berendezés csak a 16. században kezdett el terjedni a lengyel vidéken.) A bőrkidolgozásban elválik egymástól a paraszti eredetű cserfakéreg-furdőben áztatott bőrök feldolgozása az oltatlan meszet, kutyaürüléket, timsót használó tímárságtól, mely utóbbi az egykori nomádok sztyeppéról hozott technológiája. A lábbelik és a bőrruhák számottevő választékát sikerült (már csak a klimatikus okok miatt is) mindenütt előállítaniuk. Az építészet teljesítményei eltörpülnek a kontinens másik felén tapasztaltakhoz képest. Az Elbától keletre földszintes faházakban lakott az elit. Nyugat-Európában is így volt valamikor. A különbség azonban már a prehistóriában megmutatkozott a kontinens két része között, majd a korai középkorban tovább mélyült az Elba medre által képződött szakadék. Nyugaton - az urbanizáció nyomán - megemelkedett az építészeti kultúra