Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században
A határt megállapító iratokban rendszerint azt jegyezték fel, hogy a határt megállapítván - ilyen és ilyen pont után - továbbgördülve (meta... deinde currendo) jutottak előre. A fennmaradt iratokból kitetszően a legelőt és az erdőt közösen használták az urasággal. Ahol a földesúri gazdaság szántóföldjei mellett jelölték ki a jobbágyföldeket, mindkét birtokkomplexuson ugyanazt a technológiát alkalmazták. A parasztok átvették a majorban szokásos mintát. A 13-14. században már sok paraszt háromnyomásos rendszerben gazdálkodott. Ehhez az üzemmódhoz a modem időkig ragaszkodtak. A kicsiny határ kevés termőföldje szinte kikényszerítette a csaknem folyamatos művelést. Ráadásul sok földesúr nem is engedte újabb irtásokkal nagyobbítani a vetésterületet. Ha viszont növelték a termőföldjeiket, az irtást és a régebben használt szántókat újraosztották és ismét kimérték az egyes gazdaságok parcelláit. Tagosítottak. Évszázadokon át földhiány és kényszer ösztönözte a belterjesebb gazdálkodást, felszerelésük és munkaerővel való ellátottságuk azonban fékezte őket. A korábbi állapotok konzerválódtak. Mindössze az történt, hogy idővel elsorvadt a major, de megmaradt a földbirtokosokat fenntartó adórendszer, továbbra is hasznosították a beszolgáltatott termény tárolására való csűrt. A gazdálkodókat majdnem mindenütt összeszorította az ökoszisztéma: a biotóp és az emberek magatartását szabályozó hatalom. A parasztok és a földesurak előbb-utóbb kényszerpályára jutottak, ekkor már csak a technikai újításokkal segíthettek magukon. Zárt rendszerük korlátai már meglehetősen korán megmutatkoztak. A mai Hollandia, Belgium, a Rajna-völgy stb. történetesen a római idők után egyre inkább túlnépesedett területté vált. Sokan nem jutottak már földhöz. El kellett vándorolniuk. Régi hazájuk gazdálkodási szokásaihoz azonban ragaszkodtak. Amikor a 13. század első felében porosz területekre mind több parasztot telepítettek, változatlanul flamand szokás szerint mérték telkeiket. Egy 1393-1407 között keletkezett telepítési szabálygyűjteményben, a Geometria Culmensis szövegében az olvasható, hogy egy telek nagysága 30 hold, mindegyik 300 négyszögöllel számítva, ahol is az öl hossza 4,32 m, vagyis a telek mintegy 16,8 ha. A méretek továbbra is a flamand normák alkalmazását bizonyítják. Amikor a közkeletű gyakorlatot hivatali utasításként (mint holmi kézikönyvet) megfogalmazták, ide s tova már közel fél évezredes tapasztalatok birtokában gazdálkodtak. Mivelhogy az egész mechanizmus a szántóföldek kiéléséhez igazodott, a további kérdés az, hogy az általuk használt mértékeket milyen szerkezetű és teljesítményű ekével végzett munka tapasztalatai nyomán alkalmazták. A 13-14. iratokból arra lehet következtetni, hogy a flamand telek és az eke szokásos teljesítménye (melyet sok helyütt mértékegységnek tekintettek) korántsem volt azonos, nem egyezett az Elbától keletre lakók körében szokásos telkek méreteivel, bár azokat szintén egy eke teljesítménye után határozták meg. Éppen ezért előfordult, hogy a Német Lovagrend birtokviszonyait rögzítő iratokban több gazdaságot is társítottak egyetlen ekéhez. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy kétféle talajművelő eszközük volt. Az egyik eke elé a paraszt egy pár igavonó barmot tudott befogni, ez egy túró-eke lehetett, míg a barázdát-szántó eke fogatolásához több parasztgazdának társulnia kellett, hogy kiállíthassák a fogatot. Az egyik iratban (1293-ban) azt olvashatjuk, hogy Braunschweig és Lüneburg környékén minden olyan ház gazdájának, aki barázdát szántó ekével (aratrum) dolgozik, hat hamburgi dénárt kell fizetni (de unaquaque domo, de qua exit aratrum), mígnem hármat annak, aki túróekével (hake) szántja földjét (de unaquaque domo, de qua exit hako). Stum járásban (Braunschweig közelében) 1334-ben 10 hold egy túró-ekéhez tartozó szántóföld (pro quolibet unco decern iugera computanda).
