Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

egymásrautaltság eddig nem ismert korlátai közé terelte az embereket. Minden egyes foglalkozási csoport függött egy másiktól és összességében valóságos társadalmi láncolatot alkotott. Az elithez tartozó kíséret (főleg az egyházi férfiak intézményei) hasonló módon cselekedtek hűbéreseikkel. Végül a - sor végén álló - paraszt helyzete is megváltozott. A gazdagok jól jártak, ha parasztjaik nem munkájukkal szolgálnak, hanem terményeikkel adóztak (és néha pénzben váltották meg kötelezettségeiket). A gazdagokhoz hasonlóan a földet túró kisembernek is megszilárdult tulajdonlása, miáltal érdekeltté vált abban, hogy többet termeljen. Egyre kevesebb paraszt dolgozott urának gazdaságában vagy adott ezután terményt, élőállatot szülőföldje kiskirályának, hogy az megvédje őt más, erőszakosabb bandavezérektől. A paraszt, ha csak tehette, terményeinek egy részét beszolgáltatta ugyan a majorba, esetleg kifizette adóját, sőt ellenszolgáltatás nélkül végezte továbbra is munkáját a földesúr gazdaságában, ám ezzel letudta kötelezettségeit, új szerződést kötöttek vele, mellyel szabályozták a szegény viszonyát a gazdaghoz. Ez a megoldás a földesúrnak is kedvére valónak tünt. Fokozatosan érvényesült az anyagi érdekeltség elve. (Mindamellett a középkori urak képtelenek voltak leszokni az erőszakoskodásról, a kor szakkifejezésével élve: a „hatalmaskodásról". Az erőszaktétel hozzátartozott a lovagi életstílushoz, az egész középkoron át mindennapos volt az útonállás, a rablás, az ellenlábas földesúr parasztjainak okozott kártevés.) Más erők is hatottak. Bár az egyházi intézmények - a parasztokkal szemben érvényesített - anyagi érdekei szinte semmiben nem különböztek a világi földesurak rezidenciáitól, a papok gazdaságszervező tevékenysége tartósabban hatott a kisemberekre. A világi földesurak birtokai szétaprózódhattak, a család kihalt stb., miközben az egyház mindent túlélt, testülete az örökkévalósággal jegyezte el magát, meghaladta a családok tündöklését és bukását. A gazdaság társadalmi közegei közül az egyház kiegyenlítőleg hatott a termelésre és minden téren javította a munkateljesítményeket. Az egyházi birtokokon (elsősorban a kolostorokhoz tartozó majorokban és a hozzájuk tartozók munkaerő-gazdálkodásában) eleddig ismeretlen üzemszervezeti újításokat vezettek be. A gazdaságvezetés stratégiája nemzetközileg megtapasztalt módszereket alkalmazott. Miközben kiegyenlítették a regionális különbségeket, innovációkat is alkalmaztak. A papok irányításával Keletközép-Európa lakóinak munkakultúrája és a hatalmi függőségen alapuló rendszere révén a térség lakossága megtette első lépéseit abba az irányba, hogy felzárkózzon szomszédaihoz, maga is kialakítsa a kontinens civilizáltabb részén szokásos munka- és életkörülményeket. Előretolt helyőrségek voltak ekkor még a kolostorok a civilizáció határain túl. Vezető szerepüket az egész középkoron át megtartották. Magasabb színvonalon gazdálkodtak, mint a világiak. A kolostorokhoz tartozó majorokba például bevezették az örökszántó-gazdálkodást. A papok biztosították a gazdálkodás folyamatosságát. Más újítások is fűződnek a nevükhöz. Évszázadokon át kezdeményezhették a gazdaság átalakítását, mert a kolostor és a rend nemcsak gazdálkodó testület volt, hanem nemzetközi hátterű kulturális közösség. Az újítások terjedéséhez az egyházi intézmények csatornahálózatára volt szükség. A világiaknak, kivált a parasztoknak mindössze a helyi adottságokhoz kellett alkalmazkodniuk, beérték a provinciális hagyományokkal, nem voltak a messzi távlatokba nyúló kapcsolataik, ha valami keveset megismertek ezeknek hozadékából, a kolostorok gazdaságainak jóvoltából tehették meg. Az egyháziak intellektuális újításokkal kezdték el a gazdaság átalakítását. Megtehették, sőt eleinte csakis ők tehették meg. Az ezredforduló után klerikusok működtették a hivatalokat: eleinte a közigazgatás és a bíráskodás intézményeit, továbbá a kulturális létesítményeket (a ko-