Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században
Bár Nyugat-Európa már az antikvitásban hasznosította a mediterrán vívmányokkal kapcsolatos tapasztalatokat, Keletközép-Európában erre csak a középkorban került sor. Megközelítőleg egy évezred múltán teremtették meg a gépek üzemeltetésének feltételeit. A gépezet és minden vele kapcsolatos infrastrukturális találmány tartozéka volt a középkor nemzetközi intézményhálózatának, terjedése nem az ütközőzónában élő népek etnikai származásának csatornáin zajlott le. A regionális gazdaság teljesítőképessége tette lehetővé a társadalmi kapcsolatokat. Megkésve ismerték meg a találmányok hasznosítását Keletközép-Európában, de ezzel vége szakadt történetüknek. Az elemi energiaforrásokkal működtetett gépek alkalmazásának intézményes feltételei hiányoztak KeletEurópában. A kolostorok és más egyházi szervezetek Keletközép-Európában szokásosan nagy kiterjedésű birtokokhoz jutottak. Elsősorban általuk valósult meg ebben a térségben is a középkor élenjáró gazdasági szerveződésének - nemzetközi érvényű - hálózata. A szerzetesrendek átlépték a politikai határokat, a kisemberek pedig azt sem tudták, hogy hol húzódnak azok. Egyidejűleg gyarapodtak a világi birtokosok is. Az uralkodó birtokadományokkal tüntetett ki egyházi és világi nagyságokat. A földesurak - szünet nélkül fitogtatva katonai vitézségüket, továbbra is a hadfiak erényeit mutogatva rótták le viszontszolgálataikat hűbéruruknak. Nem maradtak el tőlük az egyházi férfiak sem. Valamennyien politizáltak is. A papság és az arisztokrácia egyes családjai nemzetközi méretekben kanalizálták kapcsolataikat. A keresztény egyház ekkor még csak egy európai és közel-keleti szervezet volt, ám ez a térség jelentette a civilizált világot, a papok mindenütt jelen voltak és kicserélték információikat. A laikusok mozgástere jóval kisebb volt. A familiáris kapcsolatokkal azonban ők is tágíthattak rajta. A világi előkelőségek, elsősorban az uralkodó famíliák - házasodásaikkal - biztosították társadalmi befolyásukat. Minden a reciprocitás elv szerint működött. Minden földesúri birtok központja egy major volt. A majort kiszolgáló parasztok nagy területen (50-100 km sugarú körzetben) laktak. Mindannyian tanyákon vagy tanyacsoportokban éltek. Őseik eredetileg törzsi lakterületet mondhattak magukénak, majd nemsokára a király (miután a törzsfőnök helyébe, a kettős tulajdon gyakorlásának legfőbb letéteményeseként) mint uralkodójuk lépett fel, a parasztok többsége a királyi birtokok lakója lett. De idővel a helyzet megváltozott. A király elajándékozta kortársainak létalapját, a földet hozzá hű tehetős klán vezéreknek, papoknak, nyugatról érkezett csatlósainak. Ettől kezdve a királyi hatalmat fegyverükkel fenntartó földesurak osztoztak a királyi alattvalók szülőföldjén, sőt magukon a parasztokon. A kisemberek a föld tartozékai lettek. Optimális esetben a birtokon élők (az egykori klántagok) egy közösséget alkottak. Ha munkára kötelezte őket uruk, egyetemlegesen követelte meg szolgálataikat. De ezzel a történet még nem ért véget. A földesúr saját csatlósait is ki akarván elégíteni, fegyverforgató kíséretének kisebb birtokokat adományozott. Valóságos láncolat keletkezett. Az adománylevelekben, majd a későbbi szerződésekben és más egykorú iratokban azt állítják a parasztokról, hogy ők mindannyian uruk „népei" (plebs), tehát már nem tekintik őket többé atyafiságos főnökeik hozzátartozóinak vagy a király alávetettjeinek, hanem földesurukhoz tartozó munkaerőnek. Egyelőre szolgák, akik elsősorban élőmunkával tartoznak kegyelmes gazdáiknak, művelték uruk gazdaságát. Hovatovább azonban elhomályosultak a barbár korszak emlékei. Módosították és hierarchizálták a gazdasági kapcsolatokat. így kívánták érdekeik. Amikor a király katonai kíséretének tagjait részesítette abban a kegyben, hogy nekik adományozta valamelyik birtokát és arról rendelkezett, hogy azt örökíthessék is leszármazottaikra, teljesen új tulajdonlási rendszert vezetett be. A szolgálatok ellenében történő birtokadományozás az