Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

leként tehát sajátos társadalmi szerveződésre volt szükségük. A vertikális malom csak ott terjedt el, ahol működött a jobbágyság intézménye. Kelet-Európában nem építettek egyetlen masinához való gátat sem. Nem ismerték a fogaskerék-áttétellel működő gépezetben rejlő előnyöket és nem építettek gátat, hogy malomtóvá duzzasszák a patak vizét. A feudalizmus rendszerében egy valóságos személy vagy egy intézmény: a parasztok földesura rendelkezett a munkaerővel. Mindenesetre a kulcsfigura, a molnár nem a jogrendből előrukkolt személyként lépett elő, mert valóságos mesterember volt, akivel - a vállalkozás hasznának reményével - szerződést kellett kötnie a földesúrnak. A molnár megvámolta az őrlendő gabonát, a maga hasznával pedig kereskedhetett. Talán ő volt az első élelmiszer-eladó ebben a gazdaságilag ugyancsak sajátosan leépült világban. A molnár gabonát vagy őrleményt cserélt sonkáért, szalonnáért, vagy iparcikkekért: késért, baltáért, posztóért, kalapért, saruért stb. A majorokba gépeket azért alkalmaztak, mert (mint máskor is a történelemben) nekik is emberkímélő és termelékenységet növelő eljárásokra volt szükségük. Kevés beruházással változtattak a műszaki feltételeken. A malom több gabonát őrölt, mint a mozsár. A kallóval könnyebben lehetett a gyapjúszövetet megpuhítani, mint a sulyokkal. Az érczúzó gépezet hatékonyabban dolgozott, mint a kalapácsával követ törő munkás. A kovácsnál gyorsabban és nagyobb erővel verte az izzó vasdarabot a hámor. Ilyen és hasonló újításokat alkalmazva, malmokkal, kallókkal és hámorokkal gyarapították a majorokban előállított termékek választékát és tömegét. Ugyanitt téglát is égettek, vándor kőfaragókat foglalkoztattak, különféle előképzettségű szakmunkásokat alkalmazva, maradandó emléket alkottak, bizonyítván a mesteremberek összefogásának eredményét. Az építkezéseken tanult papok irányították az iparosokat és a környék parasztjait (akik tulajdonképpen a segédmunkások voltak). A tanult papok nem irodákban ülve dirigáltak, a műszaki irányítók egyik beruházásról a másikra utaztak, az építészmérnöknek nem volt ugyan rajzasztala, de a nyereg nyomot hagyott rajta. Mindent egybevetve, a középkori műszaki kultúra ötleteinek zöme tulajdonképpen az antikvitásból származott, de már a korai középkorban és főleg később rájöttek arra, hogy koncentráltan alkalmazhatják az izomerőt megtakarító és ráadásul ugyancsak hatékony találmányokat. Az egyházi majorokban, valamint a főúri hatalom gazdasági erődítményeiben meg a városokban (majd egy évezred múltán) elterjedtek a görög-római újítások. Elsősorban erőgépekkel változtattak a műszaki teljesítményeken. Sok helyütt forradalmian megújították az iparűzést is. Dél-Európából az Alpoktól északra jutottak el a találmányok, majd Északnyugat- és Közép-Európából Keletközép-Európába. Az élelmiszeripar munka- és erőgépeinek sorát kiegészítették újabb masinákkal. Érczúzók, kalapácsművek, fürészmalmok sokasága jelzi a kolostorok műszaki értelmiségének találékonyságát. Több terméket és kevesebb munkavégzést remélve jelentős beruházásokat eszközöltek. Ugyanezen meggondolás vezette a városi iparosokat is. A feudalizmus késve átalakuló tartományaiban is mindenütt felállították mindazokat az erő- és munkagépeket, amelyeket nyugatabbról szerzett tapasztalatokkal működtethettek. A korai középkorban még csak elvétve dolgoztak gépekkel, de a 13-15. században már Északnyugat-, Közép-, sőt Keletközép-Európa egész területén elemi energiákkal működtették a legfontosabb iparágakban a munkavégző masinákat. Korszakot váltottak. A gépekkel termelő gazdasági intézményeket még nem ismerték Keletközép-Európában a korai középkorban. Az ezredforduló után (Kelet- és Észak-Európa, valamint a sztyeppe kivételével) átszervezték a szóban forgó találmányok és a beruházások segítségével az egész birtokrendszert. Keletközép-Európa középkori gazdasága készen kapta az elemi energiával működtetett gépezetek műszaki kultúráját.