Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

melynek talaját az Elbától nyugatra a római időkben törték fel, a középkorban lassanként ugyanarra a sorsra jutott, mint a provinciákban és a korai középkor nyugat- és középeurópai tartományaiban. A közösségi földtulajdont az Elbától keletre is felszámolták, tartományát annektálták a feudális civilizációhoz. A középkori társadalom foglalkozási csoportokból állt, az egyes csoportok nem voltak átjárhatóak. Nemigen lehetett átlépni az egyikből a másikba - kivéve, ha valaki laikus környezetét az egyházira cserélte, mikor is vállalnia kellett az önkéntes szegénységet, a cölibátust (persze többen voltak, akik egyik fogadalmukat sem tartották be). Mindenesetre a társadalomban áthághatatlan válaszfalak úgyszólván teljesen kizárták a mobilitás lehetőségeit. Ezáltal - akarva-akaratlan - biztosították a társadalom statikáját. Az egyházi szervezet jobbára tükrözte a társadalomét. A merev rendszer azonban időnként repedezett. A lovagok közé befurakodtak csaknem nincstelen alakok is, akik életük kockáztatásával kitűntek valamely csatában, maguk mögött hagyva családi örökségüket. Vitézségükért királyi adományokkal gazdagodtak és ki is léptek a vagyontalanok közül, bár ezáltal a legtöbben még nem lettek előkelőségek. A ritka karriertörténetek ellenére a középkori társadalom zárt rendszert alkotott és tagjai számára nehéz és komor építményként, mondhatni maga volt a csapda. De nyílott rajta egy kisajtó: az egyházi rend leendő tagjai léphettek át a küszöbön, és ettől kezdve megváltozott életük. A kolostor kiút volt, amely egy másik merev hierarchia tartományába vezetett, mindenesetre lehetőség volt arra, hogy aki oda belép, újrakezdheti az életet. Természetesen a társadalom egészében érvényesülő rend egyetemes szabályai alól - szerzetesi fegyelmet vállalva - a barátok sem vonhatták ki magukat. Még a kolostorokba tömörült papok között is munkamegosztás alakult ki. A „nagy társadalom" rendje érvényesült a falak között élő közösségben. A társadalom nagy maszszívumában élők foglalkozásuk és életformájuk szerint képződő csoportok tagjaiként alkották a rendeket. A szó egyrészt állapotot, másrészt folytonosságot jelent, jogok és előjogok, szokások szabályozták mindennapi életvitelüket, öltözékük, érintkezéseik kötelező megnyilvánulásai tartósította egy-egy rend tagjainak összetartozását. A legnyilvánvalóbban az egyházi közösségek mindennapjaiban fejezték ki az írott és íratlan szabályaikat. A testvérek és nővérek feladatai kezdetben abból adódtak, hogy senki sem akarta (vagy tudta) eltartani őket, minden egyes - önkéntes szegénységet vállaló - társaságnak szert kellett tenni az ennivalóra és elő kellett állítania a legszükségesebb használati cikkeket. A modern hippi-kommunák távoli elődjei voltak ezek a közösségek. Gazdálkodtak, miközben önellátásra rendezkedtek be. A barátok közül sokan földművesként vagy iparosként dolgoztak a kolostori gazdaságban, a lakók között ők voltak többségben, mert nekik kellett gondoskodniuk írástudó kollégáikról. A literátus barátokat, nővéreket, mert nem voltak analfabéták, megbecsülték a házas élettől való megtartóztatást fogadó férfiak vagy nők közösségeiben. Mindannyian a tudás letéteményeseiként éltek, tudományokat és művészeteket ápoltak, nem gondoztak növényeket és állatokat, kiemelkedtek analfabéta társaik közül, irányíthatták laikus testvéreiket. Minden kolostorban megvalósították a korszak ideális munkamegosztását. A szellemi élet képviselőit eltartották a többiek. Minden egyes közösség a termelés és a fogyasztás egymásra utalt szervezete volt, a papok vagy az apácák zöme egy-egy, a kolostorhoz tartozó majorban gazdálkodott. A rendhez tartozók közül néhányuknak további feladataik abból adódtak, hogy behajtsák a környékbeli parasztok (termény- és munka-) szolgáltatásait. Ez a gyakorlat csaknem maradéktalanul jellemezte az apácakolostorokat is.