Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

ételkészítés céljából építették valamennyit. A legtöbb ilyen fűtőberendezés nem lakóházban állt, hanem egy fűrdöházban, vizet locsoltak felületére, hogy gőzzel árasszák el a füstöt okádó, meleget sugárzó kemence légterét. Ugyanilyen alkalmatosság tetején aszalták a gyümölcsöt, szántották a húst vagy még gyakrabban a halat és nem ritkán a cséplendő vagy őrlendő gabonát is. Miután a füstöt nem tudták elvezetni, csak egy léghuzattal a házat kiszellőztetni, egész Európában az volt a szokás, hogy a lakóteret lepadlásoltalanul hagyták. Ennek következtében azonban az otthonul választott viskó huzatos volt és télen többnyire hideg, ha tűz égett benne, füstös és büdös. Minden jel szerint a kontinens keleti felén (még a nyugati normákhoz mérten is!) szűkösködve laktak, itt a népesség többsége veremházakat épített. Az erdőövezetben csak néhány előkelőség és kereskedő mondhatott magáénak faházat. Ahol magas volt a talaj vízszintje, nem laktak veremépítményben, mindannyian faházakat ácsoltak. A kereskedelmi utak találkozásánál keletkezett települések többségét olyan szigeten építették, amelyet mocsár védett, tehát nem igényeik, hanem a félelem játszott szerepet abban, hogy sűrűn egymás mellé épített kis faházakban laktak az emberek. Fatörzsekből rótt házikóban laktak a halászok, kereskedők és iparosok, akik az őskori utak találkozásánál (Stettin, Danzig, Gniezno, Varsó, Prága stb.) teremtettek maguknak otthont. A talajvizes területen még az épületek között húzódó utcácskákat is gerendákkal borították. A tölgyrégióban különféle építéstechnikákat alkalmaztak. Elsősorban boronaácsolatokat építettek. Kedvelték a földbe vert cölöpökből álló falat (paliszád). Ahol fenyvesek voltak, a földre, majd egymásra fektetett fenyőgerendákból ácsolták a házakat. A tölgyrégióban viszont a cölöpök közeit vesszőfonatra tapasztott sárral töltötték ki (patics), megalkotván a Fachwerk elődjét. A házak tetejét náddal vagy zsúppal fedték. A házak nem voltak lepadlásolva. A kis alapterületű építmény mellett sokan egy másikat is építettek. Az egyikben fűtőalkalmatosság és tüzhelynyomok vannak. Alighanem itt főztek. A másikban aludtak. Amikor a középkorban a két házikót összeépítették, kamrás lakóházhoz jutottak. A kezdetleges építmények berendezése sem arról nevezetes, hogy az egykori lakók megkedvelték volna az otthoni kényelmet. Többnyire a földön (faleveleken, ágakon, gyékényen, bőrökön, szalmán stb.) feküdtek, a földön ültek. Olykor alacsony, háromlábú ülőalkalmatosságra telepedtek. Ha az utóbbit használták, hárman-négyen ültek a kisméretű, 60-70 cm magas asztal mellé. Akik pásztorokként a ligetes sztyeppén találtak megélhetésre, az évszakokhoz igazodva váltogatták lakásukat. Zömük tehát sátrakban vagy nádból épített kunyhóban lakott. A téli hideg elől azonban többségük veremházakba húzódott. A sátrak alaprajza kerek volt, de még nem ismerték a jurtát, ezt a később Eurázsia-szerte népszerűvé vált (feltehetőleg a mongolok által a 12-13. század táján feltalált) mobil építményt. A középkorban még a törzsi elitből is kevesen laktak (télen) faházban, ellenben valamennyien kedvelték (akár közrendű rokonaik) a nemezborítású, favázas hajlékokat. A veremház nem keletközép-európai specialitás. Különböző változatait építették mindenfelé az egész prehistóriában és a korai középkorban. Főként parasztok laktak benne. Kelet-, Észak-, Közép- és Északnyugat-Európában az ősrégészek ássák ki a házak maradványait. Ha nyugatról keleti irányba tartva szemlélődünk, azt kell tapasztalnunk, hogy a veremházakból csak a középkorban költöztek ki a lakók. A ligetes szyteppén (a mai Ukrajnában vagy Romániában) azonban jóval később került erre sor, a vidéki népesség zöme csak a 20. században hagyta el a putrikat. Átlagosan hatszáz-nyolcszáz évnyi különbség a lakáskultúra történetében. Bukarest környékén a döntő lépést az ipari civilizáció technikai feltételei között tették meg. A gondoskodó állam kényszerítette őket.