Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

2.8. LAKÁSOK ÉS MÁS ÉPÜLETEK A barlangokat, sziklaereszeket és a hevenyészetten összetákolt enyhelyeket elhagyván, Európa lakóinak többsége közös fedél alatt lakott a háziállatokkal. A kényszer zárta őket egyetlen - osztatlan - épület falai közé. Sem a kényelem, sem a célszerű építészeti megoldások keresése nem hagyott nyomot életük (részben elpusztult) emlékein. Kezdetleges tákolmányokat építettek. Az azonban egészen nyilvánvaló, hogy nem voltak megbékélve lakásviszonyaikkal, szakadatlan módosítottak az építmény szerkezetén, továbbá néhány emlékből arra kell következtetnünk, hogy tisztában voltak azzal, adódott még rosszabb is életükben. Szűkös, kényelmetlen, otthonosnak aligha mondható lakásokban éltek. A 4x2 méter alapterületű kis házikó (erre futotta!) nem tűnik a lakáskultúra kiérlelt teljesítményének. Összezsúfolódtak, füst csípte szemüket, áporodott bűzt kellett belélegezniük. Valamennyi viskót mással fel nem cserélhető lakásuknak kellett tekinteniük. (Egyelőre nincsenek bizonyítékok arra nézve, hogy sátrakat is állítottak volna, mert ezekben a meleg évszakot - szellősebb és tágasabb otthont választva - átvészelhették volna. Arra vonatkozóan azonban vannak bizonyítékok, hogy sátrakat vertek az i. e. 4-3. évezred óta Dél-Ukrajnában és másutt. A tartószerkezetet mamutok agyarából állították össze. Az Északi-tenger mellékén a bálnák bordáinak ugyanez volt a rendeltetése. A Csatornában a gőzhajók megjelenése előtt még sokan vadásztak bálnákra.) Nyugat- és Dél-Európában a parasztok többsége lakóistállós házban rendezkedett be a prehistóriában. A parasztok közül sokan semmit sem változtattak lakásukon a középkorban sem. Az épületek maradványaiból úgy tűnik, hogy embereink a ház egyik végében laktak, a másikban istállójuk maradványait fedezik fel a régészek. A prehistorikus leletegyüttesekből arra kell következtetni, hogy az európai lakáskultúra leghosszabb korszaka a célszerűség és a kényelem csaknem teljes hiányával telt el. A kényelmetlenség még később is, évszázadokon át elkísérte őseinket. A prehistorikus lakások Dél- és Nyugat-Európában kicsinyek, füstösek voltak és az állatok kipárolgása fojtogatta a lakókat valamennyiben. A ház egyik oldalán laktak az emberek, a másikon a jószágokat kötötték be. A ház bejárata hosszanti oldalának közepén volt. Az épület alapterülete azonban nem haladta meg sehol sem a 18-25 m

2-t. Az átlagosnál jobban belakható épületek közül a legtöbb emléket a Német Síkságon tárták fel. (Ezeknek a házaknak azonban az egyik, keskenyebb végén volt a bejáratuk.) A házak alapterülete 15-30 m

2 között váltakozik. Itt sem váltak meg jószágaiktól. Minden egy tető alatt. A téglalap alaprajzú építmény egyik végében az emberek, a másikban az állatok tartózkodtak. Ehhez a kettős rendszerhez sokáig ragaszkodtak. A bejáratot a téglalap alaprajzú épület egyik keskenyebb oldalán alakították ki, az épület belsejében - a bejárattól jobbra és balra - marhaállások sorakoztak, az állások közötti keskeny folyosó végén a földön tüzet raktak, itt főztek, a tüz két oldalán és mögötte jelölték ki az emberek alvóhelyeit. Nagyobb alapterületű és - belső terüket tekintve - osztottabb házakat csak a középkorban kezdtek építeni, már amennyire ez a régészeti feltárások nyomán sejthető. Az istálló és a lakás kettéválasztása, két külön építmény igénye csak a modem ipari civilizációban figyelhető meg. Ma még aránylag keveset tudunk a legrégibb lakókról, végeredményben csupán elmosódó képet alkothatunk a prehistorikus és kora középkori építkezési szokásokról. Tulajdonképpen nem ismerjük a részleteket, nem tudjuk, hogy milyen rendező elvek szerint alakították ki őseink lakáskultúrájukat. Kőből rakott falak vagy faszerkezetek egyaránt felfedezhetők az épületmaradványok között a régészeti feltárásokon. Több mint