Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

Európa hozzájárulása az eurázsiai penetráció sikeréhez a kumet. A hámot és az igát az Elbától nyugatra kombinálták és kitalálták a ló nyakára rakható nagy bőrgyürüt. A teherszállítás legfőbb fogyatékossága mégsem a fogatolás tökéletlensége volt, hanem az, hogy a jármüveket alig tudták terhelni. A szerkezetből hiányoztak a fém alkatrészek. Néhány pántot már felszereltek ugyan, de a tengely fából volt. A parasztok (elsősorban az asszonyok) vászonlepedökbe rakva azt, ami a földön termett, hátukon cipelték a terhet. Ugyané célra nagyobb kosarakat is fontak, amelyeket fejükön egyensúlyozva vittek. A vonójószág elsősorban arra volt jó, hogy az ekét húzza. A lovakat azonban hátalták is. Az egypatájú jószágok hasznosításának új korszaka ekkor kezdődött el. Többféle társadalmi igényt kellett kielégíteni. Néhány találmánnyal megváltoztatták az állat hátalását. Az ezredforduló előtt - zabián és kötőféken kívül - az európaiaknak úgyszólván nem is voltak lószerszámaik. A ló hátára egy takarót terítettek, majd (már a rómaiak is) egy kápával ellátott nyerget tettek, hogy a lovas le ne potyogjon, ha az állat vágtázik. Aki nyeregben ül és kengyelben a lába, szinte hozzáragadt lovához, a keleti eredetű lószerszámok alkalmazásával sikerült szilárdan megülnie a lovat. A nyereg és a kengyel használata keletről nyugat felé terjedt a sztyeppén. A találmánya koreaiak és a kínaiak révén jutott el a sztyeppéi pásztorokhoz. Ok ismertették meg az ezredforduló tájékán az európaiakkal. A lószerszámokkal kapcsolatos újítások átalakították, a nemesek harcmodorát. Ez azonban csak úgy volt lehetséges, ha egyidejűleg páncélba öltöztek. A páncél nagyon megdrágította a hadfelszerelést. A könnyűlovasság helyét Nyugaton a páncélba bújtatott előkelőségek foglalták el, megváltoztatták a harcmodort. Az új fegyverzethez sok pénzre volt szükségük és egy széles körben terjedő ipari ágazatra, a fegyverkovácsok működésére, továbbá a páncélt előállító mesteremberekre. Termékeik felhasználásával változtattak a közelharc módján. A páncél megvédte a lovast az ellenségtől. A nyílzápor a múlt emlékévé ködlött. A vágtató ló hátán szablyával kaszaboló harcos sebet sem tudott ejteni a páncélos vitézen, ha két túlsúlyos lovag ütközött egymással, egyenes kardra volt szükségük és mindenekelőtt egy dárdára, melynek segítségével kibillenthette az egyik a másikat a nyeregből. Elavult a könnyűlovasság harcmodora, az új felszereléssel kialakították a lovagokét, a csatában vértezett vitézek párviadalát bámulhatta a (nézősereg, a gyalogság csak körülállta a bajviadalt, s ha valamelyik vitéz lehuppant a földre, nekirontottak, hogy agyonverjék. A többmázsás súlyokkal terhelt szállítmányok elé fogott lovakat táperöben dús takarmánnyal kellett etetniük. Nyugat- és Közép-Európában az ezredforduló után a földesúri gazdaságokban növelték - a bronzkorban háziasított - zab vetésterületét. Szükségük volt az abrakra. Izmos - nagy testű - lovakat kellett fogatolniuk. Az ezredforduló után a társadalom igényei osztályozták a haszonállatokat. A munka-ló és a harci-ló értéke messze eltávolodott egymástól. A parasztok, ha lovat tartottak, továbbra is alkalmazkodtak biotópjukhoz. Kevés termést ígérő talaj és gyenge vonóerő idővel az elmaradottság bizonyítéka lett, a kis termetű ló sokáig megmaradt a periféria, Keletközép-, Északés Kelet-Európa munkakultúrájának tartozékaként. A parcellákba búzát, árpát, kölest és az ezredforduló után rozsot, néhol zabot vetettek. Az elvetendő gabonafajokat összekeverték és az elegyes magvakat hintették szét. Azt remélték, hogy az egyik talán bő termést hoz. Nem kockáztattak. A szántóföldek mellett kis kertekben lent termesztettek. A lenolajat sajtolták és főztek vele. A len szárát textíliává dolgozták fel. Még nem volt - lábítós - szövőszékük. A parasztok nem ismerték a vetésforgót. Nem is trágyáztak. Mindössze homályos elképzeléseik voltak a talajerő-gazdálkodásról. De tapasztalataik jóvoltából néhol sike-