Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

átlagok (40 évet meg se haladva) rendszerét." Ez a mutató jelezte a kalóriaszegénységet és azt, hogy az élelmiszer-gazdaság sehol sem távolodott el attól a határtól, amelyet a gazdálkodás és különösképpen maga a természet vont őseink köré. 2.6. GAZDÁLKODÁS ÉS TECHNOLÓGIÁK Őseink munkakultúrájának első forradalmi átalakulása akkor zajlott le, amikor a gazdálkodás úttörői kedvezőbb feltételeket teremtettek a természetből kiválasztott állatok és növények szaporodásának. Ez volt a domesztikáció. Minden erőfeszítésük ellenére mégsem mondható átütő erejűnek sikerük. A jégkorszak vadászai nagy testű állatokat ejtettek el, ám a zsákmányállatok többsége idővel kihalt. Utódaiknak be kellett érni csekélyebb hústömegekkel. A földműveseknek már csak kis testű vadak, madarak, halak zsákmánya jutott, ami feltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy a megcsonkított élelmiszerkészletét kiegészítsék kultúrnövényekkel, háziállatokkal. Szerény kínálat, új helyzet. A kihívásra adott válaszként bővülő választékú lett az étrend. Termeivényeiket - a gazdag aratás reményében - kultiválniuk kellett, miközben ismétlődő gondjuk lett az állatok gondozása. Hosszú út vezetett a mai - iparszerű, tudományosan tervezett - mezőgazdasági rendszerekig. A mezőgazdaság technikai felszerelése Közép-Európában mindenütt kiegyenlített volt. Csekély felszereléssel és lassan bővülő tudással kellett a gazdálkodóknak alapvető problémáikat megoldaniuk. A specializáció még nem befolyásolta találékonyságukat. Az őskori és a középkori talaj müvelés szerszámai regionális típusokba osztályozhatók, ami arra vall, hogy még a legegyszerűbb készségek is korszakos újítások emlékeit őrizték. Technológiáik segítségével a gazdálkodók mindenütt alkalmazkodtak a helyi adottságokhoz. Különösen az irtásföldek feltörése állította őket nehezen leküzdhető akadályok elé. Középkori utódaiknak is fából faragott ásóik voltak. Mindössze annyit változtattak rajtuk, hogy az ásók fejét U alakúra kovácsolt vas vágóéllel látták el. Miután a fellazított föld még nem volt olyan porhanyós, hogy a vetőmagvak kifejlődjenek benne, a göröngyöket bunkóval törték össze. Ugyanerre a célra kapákat is használtak, különösen ott, ahol a talajt felásták vagy felkapálták. A kőkori kapák inkább balták voltak, amelyekkel ugyan feltörték a gyepet, de ezek a szerszámok alkalmatlanok voltak a talaj porhanyósítására. A kapás földművelés éppen ezért sohasem terjedt el széles körben az őskori Európában, nem úgy mint Afrikában, ahol (igaz jelentős késéssel) vaskapák terjedtek el és ezeket sok helyütt még ma is használják. A kontinentális öv a - tápanyagban gazdag - erdei talajokról híres. A nehezen művelhető, kötött föld azonban akadálya volt a szántómüvelés őskori terjedésének, a helyzet csak a középkorban változott meg, mert a kötött talajok műveléséhez alkalmas technológiák lassan, mondhatni lépésről lépésre hódították meg Északnyugat- és KözépEurópát. A gazdálkodók helyi adottságokhoz alkalmazkodva módosították felszerelésüket, hogy javítsanak a munka termelékenységén. Az egyik - korszakalkotó - felfedezésük 11 Bader, 1957/I.-1962/11., Baetzing, 1991., Bálint, 1989., Bálint, 1991., Besborodow, 1958-1959: 18793., Carlen, 1970., Hintze, 1934., Jacob, 1954., Jacobeit, 1961., Jaenichen, 1986: 163-222., Jammer, 1980., Radkau, 2002., Rallu-Blum, 1991: 3^18., Staszak, 1995., Stauffer, 1959., Ward-Perkins, 1962: 389-405., Wolff-Mauro, 1960/1—

II., Werner, 1961: 307-46., Werner, 1962: 229-50., Westermann, 1955., White, 1967., White, 1970., Whittaker, 1988., Whittaker, 1993., Wickham, 1983: 3-53., Zeiss, 1939.