Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A TELEPÜLÉSEK KIALAKULÁSA

készítéséhez is és szükség szerint azt is gyártottak. Az írott források és a fennmaradt tárgyi emlékek tanúbizonysága szerint azonban ezek a mesterek nem voltak képesek művészi színvonalú üvegkészítésre, mert csak forma segítségével tudtak öblösüvegeket előállítani. Vagyis előre elkészített fa- vagy tűzálló agyagformákba fújták az üveget, amely addig tágult, míg a forma engedte, ezáltal elnyerve az edény végső alakját. A „sótos tsináló" mester mintegy előmunkás volt. O készítette a komolyabb szakmai ismereteket igénylő szögletes testű vagy nagyobb méretű öblösüvegeket is, felügyelte az üvegfúvók tevékenységét. A kemencemester elsősorban a különböző funkciójú kemencék hőmérsékletét biztosította. A folyékony üvegmassza állandó, feldolgozásra alkalmas állapotban tartása külön szakértelmet igénylő foglalkozás volt. Az olvadt üveg színéből, fizikai állapotából kellett következtetni a megfelelő hőmérséklet biztosítására. A kemencemester készítette egyben az öblösüveg gyártásához szükséges formákat és az üvegmassza olvasztásához a tűzálló tégelyeket is. A hamuégetők feladata ennél egyszerűbbnek tűnik, de tevékenységük nem merült ki a mesterségük nevében megjelöltekben. Ok állították össze a féltett titokként kezelt nyersanyagkeverékeket, amelyeket a műhelykemencében folyékony üvegmasszává olvasztottak. Feladatuk volt az üvegkészítés egyik legfontosabb alapanyaga, a hamuzsír készítése. A hamuzsírt az elégetett fa hamujának lúgjából állították elő. A hamuzsír elnevezés onnan származhat, hogy lúgos tulajdonsága miatt a bőrt síkossá teszi. A hamuégetők egy nagyméretű kővel bélelt katlant készítettek az erdőben és ebbe hordták a hullott és vágott fákat. A katlanra azért volt szükség, hogy az összehordott